A blogger. A blogger általában egy két lábon járó paradoxon. Anonim exhibicionista, és mint ilyen egész bloggerlétét és működését is két alapvető ellentmondás határozza meg, amit kifejezetten a végtelenségig lehet nyálazni, sőt, nagyon is könnyen előfordulhat, hogy ezek okozzák a vesztét, ezeket unja meg, de kurvára, ezek miatt nem ír többet. A blogger alapvetően azt akarja, hogy olvassák, és írjanak neki - csak ne azok olvassák és ne emezek írjanak. Hogy - végülis - legyen, aki olvassa, és írjon neki, de ugyanakkor  - végülis - legyen, aki gecire ne olvassa és végképp ne írjon neki. Néha nem is tudni, melyik a nagyobb halmaz.

Tegnap rámírtak. Tegnap rájöttem, hogy az oldaldobozba kitett link nem egyirányú utca, mert visszakereshető, és állítólag vannak azok az emberek, akik simán befektetnek energiát abba, hogy ezt megtegyék. Meglehetősen ostoba és hiú dolgokat követtem el már eddig is az itt lehúzott, tényleg nem tudom mennyi, talán másfél év alatt, úgyhogy a jószándékú levélírónak akkor már így, nyilvánosan üzenem, hogy kösz, de maradok. Lett volna miért abbahagynom, sokkal inkább, mint most. Akkor nevek voltak, akiket én rántottam le, most csak kíváncsi, álszent, kárörvendő, átlátszó (múltbeli) "barátok" vannak, akik rám utaznak. Belefér. Egyelőre.

A mai napig sikerült itt olyan dolgokat összehordanom, hogy ha lebukom, akkor legrosszabb verzió szerint nyilvános megaláztatással rúgnak ki onnan, ahol dolgozom, miközben a barátnőm minimum kétszáz évre szakít velem és én Új-Zélandon fogok birkát legeltetni, amíg meg nem halok. De így indítottam el, ezt csináltam, és bevállalok minden következményt - bár nyilván nem megyek elébe, ha nem muszáj -, mert én csináltam. Már megtettem. Legyen ez bár egy újabb hiú és ostoba döntés, de elköltözni sem akarok, mert szeretek itt lenni, ahhoz meg már késő, hogy másképpen legyek itt. Jöjjön, aminek jönnie kell, talán menni fog "fényben" is. Nyilván lezongorázható, hogy idővel egyre világosabb lesz, valószínűleg  megírták ennek a végét már akkor, amikor elkezdtem.

Maradok.

Isolde - hét év után valószínűleg tudja, miről beszél - megírt egy-két alapvető fontosságú posztot erről az egész kibaszott nyűgről, és tudom, hogy milyen gáz, hogy miközben ő valahol azt szeretné, hogy 1300 helyett csak napi 50 ember járjon felé, én még mindig rá hivatkozom és a blogjából táplálom a sajátomat, de ezt (és a linkeket is) muszáj vagyok kitenni:

"Nem beszélve arról, hogy régen, a régi szép időkben a blogoszféra hajnalán volt egy ilyen íratlan szabály, hogy ha az ember megtalálja véletlenül egy ismerőse blogját az interneten, akkor illik megmondani neki, hogy olvasom. Legalábbis a mr.a. nekem ezt mondta, hogy a bloggeretika ezt diktálja, és hogy ismerőst titokban olvasni etikátlan. Azért is eléggé dühös vagyok, hogy ma már ez fel sem merül, és nyilván csomóan olvasnak, akikkel ismerjük egymást arccal-névvel, de ők nem vállalják be, csak kukkolnak."

És én most csináljak? Rebegjek el egy jó kurva édes anyátokat, és legyünk minden alkalommal feltételesen és kölcsönösen elégedettek, hogy ti tudjátok, hogy én blogot írok, tudtok rólam mindent, én meg esetlegesen elküldtelek benneteket az anyátokba? Legyen ott nálam is minden alkalommal szövegbuborék a fejem fölött, amikor úgy gondolom, hogy kíváncsi, álszent, kárörvendő, átlátszó (múltbeli) "barátokkal" találkozom? Mi értelme lenne? Legyen az öröm egyedül a tiétek. Olvassatok bazmeg.

Tagadhatatlan, hogy be vagyok fosva és kurvára dühös vagyok, de pontosan azt sem tudom kire és ez nem egy kényelmes érzés - leginkább ez zavar. De úgy néz ki a játékom szabályait messze nem egyedül írom, nincs, tényleg nincs "vadászles". Hibáztam. Megint. Ti meg legyetek boldogok egyedül azzal ténnyel, hogy rám találtatok  ezek szerint sajnálnivalóan kisszerű és unalmas mindennapjaitokan, bárkik is vagytok.