Visszaadni az ismertnek az ismeretlen méltóságát.

A főiskolán állandóan ezt hajtogatta a német irodalomtanárom, Novalistól származik ez okosság. A tanár úr nem kifejezetten romantikus volt, mint Novalis, hanem egyszerűen két lépéssel a föld felett járt egy velünk nem közvetlenül szomszédosan párhuzamos világban. Egy fekete öves kungfus, aki mindenhol olyan párhuzamokat és analógiákat lát, amelyeket csak nagyon kevesen rajta kívül. Német alapvizsgán ugyan kedélyesen elbeszélgettünk arról, hogy a Korán szerint a dzsihád vajon extraperszonálisan vagy intraperszonálisan értendő-e (most már sietnem kell, mert beírtam ezeket a szavakat és szerintem már be is mért valahol valaki, aki küldött értem két öltönyös embert), valamint egy szintig elég jól le tudtam követni, hogy miről ugrál mire (a kőkorszak és Walt Disney között a szintidő másfél perc volt) és merre is tartunk utazásunk során, de egy idő után vagy égő volt már a többiek előtt, vagy elfáradtam.

Két dolog biztos, - és ennek a két dolognak nincs feltétlenül köze egymáshoz -, hogy a szemünk mindent felfog, beenged mindent, de a fókuszálás, a dolgok kizárása megment minket attól, hogy beleőrüljünk a túl sok információba. Valamint, hogy képesnek kellene lenni visszaadni az ismertnek az ismeretlen méltóságát.

NEKEM ez azt jelenti, hogy amikor már elmúlt minden, testből a vágy, amikor már nem szeretkezel, amikor már eltűnt szemből a rácsodálkozás, mert természetes az, ami régen szép volt, amikor már beleolvadt a mindennapokba a másik illata, amikor a tenyered észre sem veszi a másik bőrének érintését, akkor valahogy rá kellene ébredni arra, hogy  ez nem az elmúlás, mert csak most kezdődik el. Most kopott le a felszín, most fújták el a ködöt, most kezdődik az igazi kapcsolat, ez nem a vég, nem kell keresni semmit, nem kell elfutni, nem kell menni sehová.

Leülni kell. Húzz oda egy széket és zökkenj rá, dőlj hátra egy fáradt sóhajjal - tudom, így érzed. Ülj le, sóhajts egyet, mert az jár, de aztán végy magadnak időt, figyelj és láss: nem a megszokás ül rá két emberre, hanem a drog hatása múlik el, és amit akkor lát az ember, az az igazi valóság. Nem a vég, mert az a kapcsolat még csak akkor kezdődik el.

Nézz rá, nézd meg magadat. Nézd meg jól, mert még csak most kezdődik el, innen indultok.

Olyan ez, mint a futás. Amikor már elfáradtál, amikor már feladnád, odabenn mélyen még csak akkor kezdődik el a változás. A fejben dől el, hogy kitart-e, harcos-e a szíved, vagy inkább megállsz-e.

Megérteni ugyan megértettem ésszel, de "szívvel" soha nem hittem, hogy a következő is csak ugyanaz marad, ment nincs más út: a társsal való élet a megszokáson át vezet. Az igazi életben nincsenek újra és újra új dolgok, az új dolgok csak drogok. Olyan jól megtanultam állandóan szerelembe esni, de semmit nem tanultam arról, hogy mi van azután. Szerelembe esni, új iránt vágyakozni, kíváncsinak lenni olyan jól megy, olyan függő lettem tőle, hogy már rég nem hat a dózis, megszoktam azt is, pillanat alatt elmúlik már, és nem marad utána semmi. Aztán újat keresek. Majd megint és azután is és megint újra. Pontosan látom, hogy sehova nem vezet, hinni mégsem hiszem el.

Jazz azt mondta, régen az volt más, hogy egyszerűen elhitték, hogy az és úgy jó, amiben vannak. Fel sem tették a kérdést.

Tessék, kellett nektek német romantika, itt van a kék virág.

Különben Herr von Hardenbergnek elég korán meghalt a csaja, úgy könnyű vég nélkül valamint istentelenül romantikusnak lenni, megnéztem volna milyen verseket ír 32 év házasság után, bár a "csaj" akkor is csak 45 éves lett volna, mert tizenhárom volt, amikor eljegyezte. Ebből két dolog következik:

1. nem lehet azt mondani, hogy nem a tutira ment.

2: Jazz többé nem nem rekorder.

És amit odafenn írtam, azt csak erről a partról látva írtam, hiszen nem voltam még soha odaát. Lehet, lehet, hogy nagyon nem így van ez az egész.