Az idei ballagást a Róbert Károlyon töltöttem a Kacsóh Pongrác és az Árpád híd között, negyvenhárom fokban. Miközben a Petőfi és a Café között kapcsolgattam  (néha megvolt egy-egy Tilos- vagy Roxykontra) gondolatban legalább négyszer felrobbantottam a főváros összes középiskoláját, bár tudom, ezt egy poszttal a Szigetkör elméleti sorozatgyilkolászása után megemlíteni már egyenesen kínos.
De van tovább is, ugyanis este meg az irigységtől sápadoztam, az Árpád Gimnáziumnak olyan beszarás fáklyás, világítóbuzogányos ballagási ünnepsége volt, hogy a kocsimtól 5 méterre nagyobb tűzijátékot rendeztek, mint amekkora az ámblokk fővárosi augusztus huszadikai. Már csak Besenyei hiányzott az égről, hogy füsttel felírja: "tovább, tovább, fel búcsúcsókra cimborák!"

Ez a 2009-es

A saját, tizenhárom évvel ezelőtti ballagásomból csak arra emlékszem, hogy akut és - egy idő után - traumás állapotok uralkodtak a kék szegfűcsokrom (ez egyszer hálás voltam Anyának, hogy mindenből a 200%-t hozza ki, így a ballagási virágháborúból is) takarta altájékomon, mivel a központi és a sulis ballagáson is Andi mellett álltam, aki vérkeresztény mivoltából adódóan abszolút nem akaratlagosan nyomta  a karomhoz a bal mellét, hanem csak azért mert többször és folyamatosan elemi erejű meghatódás vett rajta erőt. Andi egy kreolbőrű szexistennő volt, erről egyedül csak ő nem tudott, még az sem tűnt fel neki, hogy az osztály teljes hímnemű állománya ájulásig rosszul lesz minden tesiórán, mert ő ragaszkodott a klasszikus tornadresszhez, ráadásul aerobikos létére igen komolyan vette a testnevelést, nagyon precíz mozdulatokkal dolgozott: derékből hajolt lábhoz és derékszögben emelte a lábát. Nagyjából ezek a gondolatok foglalkoztattak csak ez foglalkoztatott aznap délelőtt: hatalmas bátorsággal igyekeztem percenként legalább egy századmilliméterrel feljebb emelni a jobb könyököm. Úgy éreztem ennyi határozottan jár négyévnyi kitartó és beteljesületlen onlyvisual vágyakozás után.
Az általános búcsú és a szégyenlős, új ismeretségek napján még mindig abszolút nem érdekelt az érettségi, még mindig úgy voltam vele, hogy az a kurva matektételes zöld könyv majd megtanulja magát valahogy. Ez nem történt meg, viszont Ákos zoknijába elképesztően sok feladatmegoldás elfért, ami lazán elég volt egy hármasra - mindenkinek.

Törit csípőből hoztam, a II. világháború 55 millió halottja elég volt egy önelégült és dicséretes ötöshöz, az viszont lesokkolt, hogy a bioszom jobb lett mint az irodalom és nyelvtanom.

A ballagást illetően azonban mégsem csak a szépre emlékezem, mert mind a mai napig hajlandó vagyok az önsajnálatig felemlegetni, hogy kurvára nem kaptam semmit egy Parker tollon, egy rádiós ébresztőórán, valamint egy aranyat nyomokban tartalmazó medálon kívül. Nyomozónak ekkor menedzselték például a jogsiját, de úgy általában mindenki szépen gyűjtött, én meg ott álltam egy nagy lófasszal az Élet küszöbén.

Életemre vonatkozó további rossz ómen volt továbbá, hogy az amúgy sikeresen abszolvált vizsga megünneplésének éjszakáján a következő graffiti került fel New Jersey leggettósabb épületének falára:

Leéretségiztünk

Mi, én is. Egy tével.