Én ilyen érzékeny, hápogós fiú vagyok, nagyon rágja a lelkem, hogy felvetették, milyen sértő stílusban írtam a kollégáimról. Nem tudom csak így letenni, kicsit árnyalnom kell a témát. Bocs az újbóli  kérődzésért.

Hogy jó főnök vagyok-e? Nem. Szerintem sem. Főnöknek - legalábbis ezen a helyen már - valóban balfasz vagyok (többek között, van baj más szereppel is), értsd ez alatt, hogy kiégett, stílusban sértő, sokszor savanyú, és hiába van mindennek oka, az nem oldja meg a problémát, ha (ugyan joggal, vagy féljoggal) másra mutogatok, az egyenlet megoldása egyedül rám vár.


De hadd tegyem helyre ezt a munkahely-kérdést: kérdezték mér régebben is, hogy mit és hol dolgozom, akkor én azt válaszoltam, hogy addig jó, míg vannak talányok. Ez így van: a munkahelyem kiábrandítóan hétköznapi munkahely, nincs benne semmi titok, azt én teszem bele - nektek, magamnak. Multinacionális, nagy, bürokratikus, káoszos, igazi lassú óriás, sok kis Don Quijotéval és talán - az én nagy dioptriás, torzító szemüvegemen át nézve - még több "felhasználóval". A munkahelyek között, azt hiszem, ez egy liberálisabb féle. Ki lehet benne égni, bele lehet fásulni, nem izgalmas, monoton, de azért liberális. Felvilágosult, flexibilis, így mondják ezt multinyelven. Egyre kevésbé az, de még bőven az. Amúgy általában nem fizet jól, viszont a jól fizető konkurensekhez képest ez itt egy játszótér - még mindig.

Mentek el innen már több pénzért máshova, volt aki visszajött, lehet mérlegelni, kinek mi fontos, mi mennyit ér.

Ja és hát bizonyára vannak minden tekintetben sokkal jobb munkahelyek. Szerencsével, tudással, jó kommunikációval bizonyára bevehető várak.

Kifejezetten szeretni a munkahelyemet nehezen lehet, nem individuumokra épít, nem egyéni teljesítményeket kér számon, a multik általában nem ilyen helyek, sokkal inkább hangyabolyképzők. A saját szinteden van ugyan neved, vannak barátaid, van értéked, egyéni teljesítményed, de most őszintén: paravánok között dolgozunk, itt mindenki potenciális Neóvá válik egy idő után, csak már jobb telefonjaink vannak.

Pont a Jelen estéjén fogalmaztam meg még beszélőképes részegen egy nagyobb igazságot: hogy ezt a céget használják az emberek. Ki ugródeszkának, ki első munkahelynek, ki melegedőnek, ki parkolópályának, ki ösztöndíj-kiegészítésnek, ki vész esetére való menedéknek. Felhasználók vagyunk, nem adjuk érte életünket és vérünket, nem a "mi" cégünk, csak itt dolgozunk. Ma mondta főnököm, amikor lebaszott a stílusom és minden másom miatt, hogy this is not a war, this is just a job. (Az, bazdmeg, de még milyen.)

Az emberek nagy többsége két véglet között ingadozik. Van, aki surranóúton van végig, nem lehet, vagy nagyon nehéz megfogni,orvosi papírt hoz, magyaráz, másik kollégánál, vagy a HR-en intéz. Megkeresi a mozgásterét, hiszen én sem vagyok mindig ott, ha ott is vagyok, figyelek ezerfelé.  És van, aki messzemenően korrekt. Kiéghet, felmondhat ugyan, de korrekt marad végig, sőt az utolsó pár napján is leteszi azt az asztalra, amit elvárnak tőle, nem csak a perceket morzsolgatja bambán a gép előtt. Morálja van baszod, vannak ilyen emberek. Kevesen. Én innen, így látom, lehet torzít a szemüveg, lehet nem nekem való. Lehet.

De akkor is: úgy vélem itt két fajta embernek jár a dobzörgés, a gitárpengetés:
 

1. Az egyik középvezető srácnak egyszer a saját egyetemi tanárnője volt benne a csoportjában. Nem kell már a német sehova sem, megszűnt az állása és hozzánk vetette a sors. Nem volt idevaló, nem csak a kor miatt - hiszen zömmel fiatalok dolgoznak nálunk,  és azért az tud nehéz lenni, embere válogatja persze -, hanem mert alapvetően más a környezet. Minden sértő szándék nélkül írom, hogy bölcsészkörnyezetből rettenetes nehéz átállni egy ilyen lelketlen, teljesítmény- és pénzorientált munkára.

De csinálta. És a mai napig vannak nálunk idősebb emberek, akik megbecsülik a munkát. Ezt így kell írni, hangozzék bárhogyan, de benne van a lényeg és igaz is. Vannak velem egykorú dolgozók is, akik tudják, hogy mit jelent "dolgozni". Nem dugja fel már tréning alatt agyáig a fülhallgatót, míg hozzá beszélnek, nem szar bele az egészbe, nem középutas, nem langyosvíz. Mindenféle áthallás nélkül, hadd írjam le ide ezt a pár szót: morál, igényesség, neveltetés, lelkiismeret, csak úgy hétköznapiasan, hogy számítson odabenn az, amit és ahogyan letesz az asztalra.
Ez az egész nem feltétlenül kor kérdése, mint írtam vannak bőséggel ellenpéldák, én itt csak számomra feltűnt jelenségekről írok - de mondom, lehet, hogy torz a szemüveg.

2. A humorérzék megőrzése nélkül nem megy. Ugyan iróniával, szarkazmussal dolgozik egy idő után, de jó fajta humorérzék, segít a túlélésben a túlságosan tisztánlátóknak.

Nekem ez csak ritkán van meg, lehet többet kellene azokkal lennem, akikben megvan ez a tulajdonság. Mondjuk én meg naplóba vallok, nekem ez a menekülő útvonal. De lehet, kellene még egy-kettő ereszcsatornát építenem, hogy jobban lefolyjon a belső üvöltés.