Aztán jön a rettenetes-hétfő, amikor ő a mosdó felett mos fogat, te a  kád felett, mert elaludtatok, te megnyitod a kád csapját, de nem a csapból jön a víz, hanem az új zuhanytartó rúdra felakasztatott zuhanyrózsából. Te szarrá ázol, ő fehér szájjal és csorgó könnyel nyüszítve röhög rajtad, te ezért rettenetesen utálod, majd negyed órányi jéghidegség múlva a buszmegállóban te is elkezdesz kényszeredetten röhögni magadon.
A szükségesnek ítélt második, immár munkahelyi kávé okozta feszültség enyhítését nehézkessé teszi, hogy a nyugis retyón 20 percig kotlik valaki, a folyosóiban megint meghalt a villanykörte, a földszintiben nincs wc-papír. Erre persze csak azután jössz rá, és természetesen február 15-én nincs nálad egyetlen zsebkendő sem, mert miért lenne?
Amikor hosszú, tanácstalan percek után meghozod a döntést, hogy félig letolt gatyával, elől valahogy a lényeget takarva, csoszogva ki fogsz rohanni a kézmosóig, ahol REMÉLHETŐEN van kéztörlő, és REMÉLHETŐEN senki nem fog szemben belépni az ajtón, de ha mégis,  akkor REMÉLHETŐEN nem lesz mögötte másik nyolc ember, aki éppen kilép a liftből, akkor ebben a kőkemény, kiszolgáltatott helyzetben a tegnapi napsütéstől betépett bejegyzés már csak nyálas művészkedésnek tűnik.

A valóság kegyetlen tépőfogai szétcincálják érzékeny lelkem fátyolát.