A hétvégének vége,  fel is tolták az agyam egyből, hát nyomjunk egy kis demagógot, az most könnyen menni fog, ugyanis egyrészt hétfő van, másrészt,

Drága, elbasszott országom,  kirúgtad a tesómat a munkahelyéről!

Testvérem varrónő, a textiliparnak sem megy jól, egyértelmű, hogy egy kisvárosi varrodának mennyire nem.
Idáig minimálbérre bejelentve dolgoztattad nyolc órában, mert te szereted a kiskapukat, a trükökket, és hát így érte meg, okosban. Te azt szereted, hogy a rövid távú megélhetésért az emberek olyanban ne is gondolkodjanak, hogy mi lesz, ha nyugdíjasok lesznek, igaz, egyre eredményesebben munkálkodsz azon, hogy meg se érjük., és akkor  nem jövünk rá, hogy semmi sincs. Rendben, legyen, idáig legalább dolgozott.

Nagy baj mindazonáltal nincsen, plusz egy munkanélküli fel sem tűnik a megyei központban, hiszen most rúgtál ki többszáz embert mindenféle gyárból arrafele, a sógor meg elfogadható pénzt keres, miután elérted, hogy külföldön dolgozzon, mert te szereted külföldre küldeni a fiataljaidat. Világot látnak, igazad van, a befizetett adóikra és mindenféle járulékos hasznukra sincs szükséged, mert kurva sok pénz van itthon, azt mindenki tudja.

Ha össze tudnák hozni a második gyereküket, amit annyira szeretnének mind a hárman, akkor még kevesebb baj lenne, hiszen nem kellene munkát kereseni, és kapna havi bruttó huszonnyolcezer GYES-t, ha jól tudom.  Az már valami! Igaz, mindehhez az kellene, hogy a sógor itthon legyen és a feladatra fókuszálhassanak nyugiban.
Nyugi sajnos nincsen, mert te szereted a családokat, generációkat összetartani, hát együtt élnek a nagyival. Kicsit feszkós a helyzet, főleg a pénz miatt, mert te szereted kihívások elé állítani a rokkantnyugdíjasokat ezért kevés pénzt adsz nekik. És mivel eredményesen dolgozol azon immáron sok-sok-sok éve, hogy ne érjük meg a nyugdíjas kort, hát nagyapa már nincsen.

A sógor részben miattam dolgozik kinn külföldön: ha már meghalt apám, akkor lássuk hasznát, ugyan csekély az örökség, de a rekordnehéz akadálypályádon elindulni talán elég lenne, mert magamtól nem megy. A jelenben viszonylag jól élek, és te ezt szereted. A jövőmre gondolni nem marad erőm, hiszen egyre  azon vagyok, hogy neked adózzam és fogyasszak és ezáltal is kvázi adózzak, és, bevallom, én azok közé tartozom, akik ettől kicsit kivűl-belül elfáradnak. Ugyan fogcsikorgatva lehetne ezt fordítva is csinálni, rakosgatni a jövőbe, de hálistennek meghalt apám, kinéz egy kis pénz.

Te szereted kihívások elé állítani lakosaidat, kemények lesznek, büszke lehetsz rájuk. A feladat tehát adott: az új családnak éppen megfelelő lenne a régi lakás, hiszen a réginek is az volt. Ha kifizetnek engem, ha sógor elég pénzt gyűjt amelett, hogy eltartsa magát és a családját, akkor övék a fele, és nekem is meglesz a beugróm, hogy úgy igazán résztvevője lehessek minden huncutságodnak.

Tehát én a pénzre várok, keresztfiam egy testvérre, testvérem boldogságra,  az anyám már semmire nem vár, a sógorom világot lát, a generációk együtt maradnak, és ha bukjuk az egészet sincs baj, mert én is csak úgy fogok játszani, ahogy szereted, kimegyek a faszba és gyűjtök egy rakat lóvét és ha emlékeimben szépen hívsz majd, egyszer csak hazajövök tovább játszani veled,  én, kedves, elbaszott országom!

Ui.: Most mennem kell, mert hétfő van és egy-két emberemmel meg kell beszélnem, hogy is legyen október 23, mert nem szeretnének estig a munkahelyen lenni és úgy hazamenni: félnek. Ez egy viszonylag friss feltételes reflex a te ünnepnapjaidon, de elég hamar bevésődött. Egy ideig ki is tart biztos, mert te szereted keményen nevelni és kihívások elé állítani a lakosaidat. Végülis is igazad van. Ha 1956-ban tudták, mi az a félelem, miért kellene elfelejteniük ezt éppen 2009-ben? Hiszen pont az emlékezés a lényeg, nem?