Egy ideje éreztem már ezt a felemást érzést, de tegnap nagyon konkrétan belémvágott a felismerés, hogy is állok, hol is tartok ezzel a III. kerülettel.  Tudod, mikor egy ideig majszolod a dolgot, hogy teszik, nem tetszik? Ízlik, nem ízlik? Szimpatikus, nem szimpatikus? Hova is helyezd el?

Tegnap bevonultunk a Flórián „Üzletközpontba” Szeplőssel, mert kiderítettük, hogy ott van egy Vodafone ügyfélszolgálat (ez két fáradt embert jelent zárás előtt húsz perccel. De le a kalappal, igyekeztek, és kicsit még rá is húztak.). Ha már ott voltunk,  beugrottunk a Matchbe, és ahogy mozgólépcsőztünk lefele némi iróniával megjegyeztem, hogy ez pont olyan, mint mintha a Mammutban lennénk, amire Szeplős felvigyorgott egyet rám. (Ott is Match, és ott is mozgólépcső visz le a mínusz egyre)

Mert nem olyan. De pont olyan, mintha ugyanaz lenne, csak egy akármilyen jellegű válság pusztítása után. Kicsit néptelenebb, kicsit fakóbb, kicsit szegényesebb. Ilyen a Match is ott a Flóriánban. Messze nem olyan szép, kiglancolt, mint a Széna téri, ott a hegyek alatt; ez láthatóan a Vörösvári úti lakótelepnek van szánva. A felvágottak fólia alatt szenvednek, színtelenednek, a falak kicsit lepukkantabbak, és nem tudom hány kilowattal kevesebb áramot pumpálnak az áruházba. Nem azt mondom, hogy sötét, vagy hagyják pislákolni a neont, de nem ragyog úgy, mint a gondolom az egyik zászlóshajónak szánt mammutbeli bolt. Egyszerűen látszik egy bizonyos szintű elhanyagoltság.

És ilyen a Groby is. A Mechwart-ligetiben aztán kutyámfasza, minden van. Naponta idegrohamot kaptam, mert nem fértem el az előttem toporgó lassúbjától (nyugdíjas környék, de nagyon), mert annyira szűk a hely, de aztán oda bepakoltak MINDENT. Pl: Anya küldött vadast, persze csak a szószt meg a húst . A többit oldjam meg. És a kialakult feltételes reflexknek engedve egyből mentem a Grobyba, mert ott biztos lesz valami zsemlegombóc vagy valami más megoldás. És volt más megoldás: knédli. Volt knédli.

És van ott fél kilós olasz kávé (nem  a „maintstream” Segafredo) 405 Ft-ért, vannak prémiumsörök, vannak vérfagyasztóan drága belga prémium-prémium sörök, kapsz ajvárt, helyben sütött péksütit,  szinte állandóan kapsz 300 Ft-on alulra leárazott napraforgóolajat, és ezeregy dolgot, ami most nem jut az eszembe. És kapsz mindehhez egy borzasztóan, de tényleg feltűnően szimpatikus eladó-pénztáras csapatot.

Nem mondom, hogy nem volt kedves a felvágottas néni a Vörösvári út melletti Robyban, de azért a kínálat és bolt állapota alig-alig volt összehasonlítható a belbudaiéval.

És valahogy ilyen felemás az egész harmadik kerület nekem, bennem. Pont olyan, mint a Római-part, csak azt egyértelműen nagyon-nagyon szeretem: nyálcsorgatós villák és régi, esetenként romos szocreál üdülők váltják egymást. Az út meg poros.

POROS. Talán ez a legjobb szó erre a kerületre. Ahogy a Hajógyári-sziget poros a Margit-szigethez képest. És FELEMÁS: ahogy a Hajógyári önmagában nézve is mennyire felemás: ott vannak a face controlos überfaszán kinéző, designos szórakozóhelyek, amelyek élesen elütnek a sziget (Sziget) többi részétől.

Ilyenek az utcák, ha végigsétálok a Zápor, a Szőlő vagy a Beszterce utcán. A csomó, viszonylag régi ház mellett fel-feltűnik egy-egy  betoldott, újépítésű csoda. Ilyen felemás érzéseket keltenek bennem az utcán mászkáló emberek is. Szegényebbje, jól öltözöttebbje, rossz arcúak,  és megnyugtató átlagemberek vegyesen. (Tudom, ez a harmadik kernek egy elenyésző része, de hát most csak azokról az impressziókról írok, amik bennem keletkeztek. ) 

És mégis, ott van az mind a két  kerületet alapvetően meghatározó hasonlóság: hegyen a kevesek, lenn a sokadalom.

Amúgy: nem, nem leírni akarom Óbudát. Csak nekem egyelőre furcsa, az eddigi helyek ahol laktam sokkal könnyebben beskatulyázhatóak voltak, homogénebbek: a fát nem, csak kutyaszart látott hatodik ker, a kültekiből befele haladva majdhogynem prémiumkerületté váló Újbuda, a lakótelepes, engem egszerre taszító és otthonosság érzetével eltöltő Újpest, a Hegyvidék (alacsonyabbik része), a II. ker Moszkva tér-től Mechwart ligetig terjedő területe.

Valahogy olyan, mintha a harmadik ker nem tudná eldönteni, hogy merre. Vagy egyszerűen pont ilyen, és én vagyok ennyire új errefele. De nem, mondom, máshol nem volt ilyen érzésem.

Szóval nem leírni akarom. Szeretem a kültelki (nem pejorativ értelmében használom)  plázáit. Zseniális és teljesen más hangulata van a Stop-Shopnak vagy Shop-Stopnak és az Eurocentenek. Ahogy felparkolsz a Shop és Stop felső parkolójához Korda bácsi pókerklubja elé (nem oda mész),  az olyan mint megérkezni egy nyári táborba. A Remetehegy oldalán dől lefele a rétillat, a napsütötte árokban bandákban sütkéreznek, futkároznak a gyíkok, és a tücskök is veszettül húzzák.

És van téééér. Van heeely. Nincs tömeg, annyira teljesen más itt mászkálni, mint a Mammutban, Árkádban, Westendben boltolni, ügyintézni,  hogy azt nem lehet elmondani.

 Ahogy átmentünk a Flórián tér alatt rácsodálkoztam a római kori falmaradványokra, még ha rendesen be is van fújva minden felület. (Ugyan bűntett így föléemelni egy hidat, meg aluljáróval körbeépíteni, de nagyon izgalmas teret hoztak így létre- feltételezem akaratlanul.) Szeretek ilyen új dolgokat felfedezni.

Szeretem a lassan eltűnő régi óbudai házakat a Kolosy térnél, szeretem az óbudai Fő teret, ahol a macskakövek bármilyen sebeségénél is tönkrerázzák az embert biciklin.

Hatalmas hangulata van a lakótelepeinek, valahogy olyan nyugisak,a hogy ott ülnek a házak a fákkal és pingpong-asztalokkal körbevéve a nap alatt. Múltkor fél Békáson futott utánunk egy tacskóféle bátor eb, nem tudtuk lerázni még bicilkivel sem. Idióta volt és Szeplős egyből szerelmes lett belé, de persze szóba sem került, hogy hazahozzuk. Mivel mégsem akartam, hogy a Szentendrei úton vagy a HÉV alatt végezze, nekem kellett elhajtanom a kis hülyét. Utoljára ilyen gyerekkkoromban történt velem.

Na, még kostólgatom úgy is egy ideig, meg hát úgy is az lesz a lényeg, hogy visszafele nézve mit fogok érezni, én a nagy nosztalgiamester.