harminc

"A kollégák a jövőhét elején fogják keresni." Így a nem tudom hányadik óráját és ügyfelét maga mögött tudó, fáradt és ideges T-Pontos hölgy.

Hát most abszolút csend van a lakásban, még bennem sem fogalmazódott meg egyetlen gondolat sem idáig, mintha félnének előbújni. Mert valószínűleg annak a szokásos depi lenne a vége. Tudom én.

Szeplős elment két napra húgával és anyukájukkal "nyaralni". Csak hazajöttem, ettem, mert muszáj volt és nekiestem a Bookline-on vásárolt és ma magamhoz vett könyvnek. Olyan tipikus megszállottsággal olvastam, ugyanazért:  tudtam, ha leteszem, akkor jön az egyedüllét.

Az egyedüllét elég fáradtságos művelet. Nehéz megtanulni, és ha lehetősége van, gyorsan elfelejti az ember.

Tegnap még azon elmélkedtem, hogy milyen furcsa dolog az évek múlása. Gyerekkoromban halálra etettek minden nyáron, minden táborban, minden alkalommal a "mamáéknál" dinnyével meg főtt kukoricával. Meg cseresznyével, meggyel, meg a többi tipikus nyári - mit mondjak - magyaros ( értsd: olcsó, mindenhol elérhető, állítólag finom és addig sem a drága  normális kaját eszi a gyerek és felnőtt) szezonétellel. Halálosan meguntam ezeket egy idő után, meg persze aztán jött, hogy hamburgert, meg pizzát, meg más, trendibb kajákat és gyümölcsöket akart enni a magyar. Persze, mondjuk, a dinnye minden évben előjött ,de nem, köszönöm, nem kívántam. Elég volt.

Aztán tavaly, idén, és konkrétan tegnap boldogan majszoltam a főtt kukoricát Szeplőssel. Ez boldog elmélkedés volt. Ugyanennél az asztalnál nosztalgiáztam, hogy a mamának már akkor is protézise volt, és neki, meg, ha jól emlékszem a dédinek is le kellett szemezni a kukoricát és ők kanállal ehették. (Hogy én mennyire irigy voltam,te... Mondták, nekik rossz a foguk, nekem meg jó. Akkor is. Szemétség.)

Most meg tök kuss van.

A fura az, hogy ezt a dinnyés, csutkás sztorit már tegnap tudtam, hogy megemlítem itt. De a könyv, amit vettem, detto ugyanez. Részben, legalábbis, szóval ki sem tudtam volna kerülni, ha akartam volna, sem. Megvettem Kőrösi Zoltán Szerelmes évek (Gyávaság) című könyvét. (Ez egy tök béna mondat, de hogy írja le ezt az ember, ha nem ilyen kisiskolás módon?)

"...De hadd áruljak el egy műhelytitkot: eredetileg kizárólag a saját gyerekkoromról, a hetvenes évekről szerettem volna írni. Régóta foglalkoztat, hogyan lehet megfogni ezt a korszakot, ami valami szürke gomolygásként él, történet nélküli történetként él bennem, miközben tele van a gyerekkor ízeivel, tapintásával, hangjaival, szavaival..."

Ezt mondta az író.

Ezt meg írta az író. Ez a rész annyira össze van állva, úgy kirí a többi közül, hogy ez rész tutti jó régen megvolt már a fejében. Sőt, leírva is:

Van-e szaga az összemosódó éveknek?
A kék-fehér, pöttyös papíros Baba-szappan illata
A sárga flakonos tojássampon szaga.
Klesitz Angéla szemüvegének fekte keretes üvege mintha két kicsi szocialista brigádtelevízió villogna szakadatlan.
A vörös salak szaga,a tribün szaga, a zászlórudak szaga, a zöldre mázolt kerítés szaga és a zászlók szaga, a nyírfák szaga, a zöldre mázolt kerítés szaga, a vászon köpenyek szaga, a kilincs szaga, a frissen vágott fű szaga, a mozaikos műkő szaga, a gumilabda szaga, az úttörőing ruhaszaga,a beton szaga, a fehér tornacipő szaga.És még ez is hozzá, mert pont olyan, mint az én MÁV Járműjavító óvódám a mályva színű panelfalaival, falaival, pvc padlójával, és egyáltalán. Nem tudom, mennyire nehéz ezt megfogni, de tudom, hogy részben legalábbis ezt akarta. Hát sikerült neki:

".. az óvodában ilyenkor, a délutáni lavás idején megváltoztak a fények és megváltoztak a hangok is: a narancssárga sötétítőfüggönyökön alig-alig törhetett át az odakinti délután,a betévedő napsugarak víz alattilebegéssel kalandoztak át aza ágak fölött, afolyosóról linóleumszínű zöld derengés szűrődött, beleveszett a kék és rózsaszín takarók hullámaiba, a fal mellett sorba illesztett cipőcskék színes kavicsaiba;tengermély csnd ömlött el a gyerekrajzokkal teliagatott falak között.
Az óvónő mesemondó duruzsolása közben itt-ott felemelkedett még egy kócos fej, hol pisszegés, hol meg köhécselés hallatszott, s mintha szél hajtaná útjára indult holmi kuncogás, aztán elhalt, más nagycsoportosok már nyitott szájjal szuszogtak.
... a konyhások már terítettek az uzsonnához...
...Tejbegrízt enni három fél módon lehet: körbekerítve, beletúrva, és összekeverve.
Apa (itt még gyerek) azonnal felmérte, hol a legvastagabb és legérintetlenebb a kakós-porcukros máz, majd a tányér lassú körbeforgatásával, a minidg kihülő részek óvatos lenyisszantásával fogyasztgatta a tejbegríz adagot mindaddig, hogy végül csak a legutolsó kanálnyi falat maradt. azt viszont egyetlen lendületes mozdulattal merte fel, alegfinomabb, ha a búzadra kissé össze is csomósodik, olvad a cukor és a kakó, micsoda szép délután."

Jó, én nyolcvanas években voltam gyerek, nekem a köpenyek nejlonok voltak, a tévé nem volt akkora szó, csak ha színes volt, és már nem voltam úttörő, hanem csak kisdobosként majomkodtunk egy keveset, de szinte tökugyanaz a generációs életérzés. Legalábbis értem miről beszél. Már ha erről beszél, mert a századik oldalig szinte csak az ennél régebbi dolgok kerültek terítékre.

Amúgy tegnap még a Napsütötte Toszkánát olvastam -ezt még én vettem Szeplősnek télen, hogy hozzak neki egy kis nyarat. Elkezdtem most azonban én is olvasni, mert mindenből kifogytam, és tévé kitalálható módon tegnap sem volt.

A tegnap egy színesebb könnyebb nap volt, na. Mert az könyv úgy van megírva, fordítva, hogy azoktól a jelzőktől dühösen irigy leszel, hogy vannak ilyen emberek, akik házat tudnak venni Bramasole-ban a megtakarított pénzükön. Ugyanakkor elfog egy bizonyos "hát ez kurva gyönyörű"-jóérzés, mert tényleg annyira plasztikus, szinte kézzelfogható élményt ad, hogy nyár lesz benned. Ez nyálas, de ez van. Így hat.

Most pedig tizenegy múlt, olvasok még, aztán szunya.