harminc

Ott ültem 22:35-kor a gép előtt, mindenféle látszatelfoglaltságon túl csak találomra kattingattam a neten. Szeplős elment este otthonról - először nélkülem. Mehettem volna én is, de igazából olyan szinten lenyúvasztott a tegnapi nap, hogy semmi kedvem nem volt hozzá (akkor még), illetve, hogy pénzem mennyire nincsen, arról nem is beszélnék…

Ezek a dolgok nem változnak az idő múlásával sem. Ahogy lassan elmúlt tíz egyre inkább éreztem, hogy nem tudok másra koncentrálni, minthogy hol is van ennyi ideig? Persze volt olyan amatőr, hogy nagyjából ekkora kalibrálja be érkezését, jelentkezését. Én legalább ebbe a hibába nem esem bele már: én csak annyit mondtam múltkor (szintén az első alkalom), hogy nem ígérek semmi felelőtlent,  hogy mikor is érkezem, de „történni” semmi nem fog.

(Közjáték avagy a méregfog kihúzása: 22:40-kor  küldött egy smst, hogy most indult és hogy siet)

Ez az idegesség persze a magamból indulok ki-alaptétel igazságát bizonyítja csak: nálam soha nem tudni, hogy „történik”-e valami…

Vártam párszor Szépnevűre is.. Tiszta ideg voltam, vártam, hogy mikor hív már, hív-e egyáltalán (pedig aztán nála abszolút ZÉRÓ esély volt erre, semmi realitása nem volt az egész idegbajnak) aztán persze nem volt semmi

De ő hányszor várt rám…

Hányszor kért, hogy csak jelentkezzem be, hogy tudja, hogy mi van. Csak éjfélig egy smst, hogy maradok-e még, megvagyok-e, ilyenek. Nem bízott bennem. Nem tudott bízni bennem. Tudta, hogy nem bízhat. És mindennek ellenére kijátszottam pontosan ezt a kártyát: jogosan nem bízhatott bennem. És erre még csak azt sem mondanám, hogy önbeteljesítő jóslat lett  volna, mert nem. A defekt bennem van. Ha lehet és lehetőségem van, akkor megjátszom, mert nem tudok kiihagyni tobzódó hiúságomban egyetlen egy hóditást sem. (lásd: első post)

Kihagyni egy lehetőséget – itt kezdődne minden: erkölcsiség, hűség a PÁRod iránt. Hogy légy tudatában annak mi mindent veszíthetsz..