Reggel hat van. Egy órával ezelőtt még éjszaka volt, elcsúszva jött a rettegés, a hajnali hideggel. Egész éjjel nem fáztam, de hajnalban hirtelen kevés lett az alsógatya és a poló, csupasznak éreztem magam, nem akartam, hogy meztelen legyen a térdem, a karom, magzatpózba szorultam, de az egyedüllét minden résen betalált, agyam minden önutálatával támadt, olyan képeket mutatott, amelyeket nem lehetett kibírni. Ez volt harmadik roham vasárnap reggel tíz óta.

Nyomozóék felkelnek. Nyomozó hatalmas szippantásokkal, fújásokkal, szívásokkal – az állandó orrdugulását nekem köszönheti, én vágtam fejbe egy, a közelgő hányásom felfogására szánt lábassal még kb. tizenöt éves koromban, első részegségem alkalmából. Régen volt.

Hamar elkészülnek, öt ötvenkor már a fegyvert kell felvenni, vagy mi van. Egy ideig mozdulatlan maradok. Az önkínzás abbamaradt, de már jól tudom, hogy nem fogok visszaaludni. Felöltözöm, reggelit csinálok, megkönnyebbültem veszem észre a nekem hagyott kávét. A tévét hangosra állítom, jó hangosra, hogy ne legyek egyedül. Felnyitom a laptopom és elkezdem összekenni a billentyűzetet a vajas ujjaimmal. Otthoni aktus.

--

A munkahelyemig jutottam első lendületből, ott megírtam az előző posztot majd elhajtottam az újbudai Tesco parkolójáig, cigit vettem és felhívtam Jazzt, hogy ne a blogomból tudja meg.

Elzután a Savoya park parkolójába hajtottam, kb. ott ismertem be, hogy fogalmam sincs, hogy mi a faszt csináljak. Nyomozó. Lakás, két szoba, New Jersey. Nyomozó meghallgatja azt, amit párszor már meghallgatott tőlem, de most a szokásosnál is nagyobb csalódást okoz. Szombathelyen van, szerelmes, elmennek Balatonra kirándulni, majd visszamennek New Jersey-be, de ott is mászkálnak, kb nyolcra otthon lesz, az jó?

Ha esetleg egy kulcsot adna… Ja persze, jó, akkor majd találkozunk valahol. Van két kulcsa, az egyiket odaadja, és tudjam, hogy bármeddig... Lófaszt.

Visszamegyek a multihoz, senki nem reagálja le, hogy már másodszor bukkanok fel vasárnap, mindenféle magyarázat nélkül. Négyig ott maradok, albérleteket nézek, de még azt sem tudom, hogy szoba, vagy lakás? A szoba olcsó, talán nincs kaució, de harminckettő vagyok, némileg öreg vadidegen emberek hülyeségeihez. Lakás? Drága, van kaució, pénzem viszont nincs. Túl vagyok a havi nagybevásárláson, a diákhitelen, a kocsitörlesztőn, a tankoláson. Fizetéselőleg?

Tökmindegy. Január van, egy kurva lyuk nem lesz kiadó. Pár óra alatt felírok négy albérletet a tizenegy kerből, az közel lenne és a kocsit is le tudnám tenni. Három után átmegyek egy ismerős lányhoz, akit nemrég költöztettem a nyolcker mélyére. Egy év  ismeretség után sokkal jobb barátnak bizonyul Nyomozónál, egyből felajánlja, hogy lakjak nála a következő hónapig és tudom, hogy komolyan gondolja annak ellenére, hogy egy szobás a lakás. Kb. hat fele jön az első roham, addig tudtam késleltetni, hogy a sötéttől való ösztönös emberi félelembe kapaszkodva rám ússzon rádöbbenés. A lány beszél hozzám, teát iszogatunk, az erkélyen cigizünk, de érzem, ahogy egyre kevésbé tudok figyelni rá. Mindent átvesz a félelem és minden küzdelem ellenére elveszítem a felszínen tartó egyetlen kapcsolatot. Mennem kell, nagyon gyorsan mennem kell onnan, mert megőrülök, ha nem történik valami.

Hét fele elindulok New Jerseybe. Az, ahogy az autópálya elém rakja a fehér csíkok határolta végtelenjét nem kapukat, de egész dimenziókat nyit meg bennem, a vezetés nyugtató monotóniája ugyanakkor sínen tart, egész nap talán most vagyok a legnyugodtabb, a csapongva száguldó gondolatok és én végre elférünk egy helyen.

Nyolc körül Nyomozó sehol, de negyed óra múlva jönnek, várjam meg őket a parkolóban, még dumálnak, meg elszívnak egy cigit, ok?

Köszi, nyomorult vagyok, de nem fáj, ne siess, igazán.

Huszonöt perc múlva telefonálok, hogy hol vannak? Most fordulnak be a sarkon. Nevetés, szerelem, fájó banalitás. Már tudom, hogy hiba volt leautóznom ide. Vacsorázunk, elfogy a zsemle, elmegyek a boltba, hogy hozzak nekik reggelre. Mire visszaérek a lány szalagavatóját nézik dvdről. Csatlakozom és húsz perc kötélugrálás, musical előadás, osztályfőnöktől való búcsúzás után érzem, hogy valószínűleg megőrültem, mert ez biztosan nem történhet meg velem a valóságban…

A kulccsal mi legyen, a másik a lányé és kellene neki holnap. Nem szólok,hogy pár órája még bármeddig maradhattam, és hogy a másik kulcsot nekem adta, hanem egyszerűen csak megbeszélem, hogy reggel vagy felhívom a csajt, vagy bedobom a postaládába. Kurvára feladtam ezt a srácot.

--

Hátradőlök, kezembe veszem a lány cd tartóját, és rohadék módón vigyorogva arra gondolok, hogy azért Nyomozónak kurva hosszú estéi lesznek a közeljövőben: Savaria karnevál 2005, Erdély, Kisbalaton, Rómeó és Júlia, Luxor, Képek 2009…

Reggel hét lesz és még mindig kurva sötét van. Nekem kibaszott sokáig az lesz még, az biztos.

A fürdőben magamat nézem, elmerülök a vizuális önkontroll és az önmagamra ismerés nyugalmat és higgadtságot hozó játékában: ez én vagyok. Ez vagyok én. Mindaz, ami idáig voltam, és most ez a valaki itt a tükörben: bőrnyaklánc, szürke póló, borosta, jóléttől kissé kikerekedett fej, ami most ordító kontrasztban áll a hatalmas karikákkal és fáradtságtól összeszűkült szemekkel. A tekintetem. A tekintetem, aminek még valahol ennyi végtelen szarság után is elhiszem, hogy van odabent valaki, aki miatt érdemes.

Lefürdök, megborotválkozom, hátha megyek albérletet nézni, aztán elindulok Budapestre, dolgozni. Öt évvel ezelőtt ugyanezt csináltam.