Az Ákossal való szimpátia vagy ellenszenv nem feltétele a poszt végigolvashatóságának. Legalábbis úgy akartam írni, hogy ne legyen az. Különben is, ez a poszt is sokkal inkább rólam szól, mint bárki másról.

A történet valahol ott kezdődött, hogy Kriszta, aki egyébként azt hiszem kifejezetten utálta, ha így hívják, értett engem.

Tudta, hogy milyen változni, hirtelen változni, mert Kriszta egy meglehetősen kövér lány volt az iskolaköpeny alatt, aki hetedikre azonban  - cicijét kivéve  - már bőven kinyúlta a gyerekhájat és bizonyos szemszögből menő csaj lett a suliban. Nem lett olyan Niki és Adrienn tipusú jónevű barbilány, menő rotringokkal és vékony filcekkel, csajos adidas táskával, de egy outsideres vadóc, pre-bölcsészes, eszes csaj, az lett - inkább az az alkoholos filces típus, tudjátok. Azért ez nagy fordulat egy tinilánynak, tudta hát, hogy milyen a változás. Értett engem, hogy kitörnék már, hogy nem akartam már többet gyerek lenni, de a többi barátom még az volt. Trükkös fogócska, egyérintőzés, bicajozás, pingpongozás. Foci, az nem. Az a menő srácoké volt, csakúgy, mint a tesiórának mind a 45 perce.

Váltottam volna, a baj már megtörtént, életre keltem, de nem tudtam hova, kihez tartok, mit akarok, mi ez amit érzek?

Pár hónappal, egy évvel, másféllel később ott ültünk New Jersey egyik parkjában, a beton zsugaasztal előtti pad háttámláján ülve, jógyerekek módjára. Egy jóval idősebb srác volt velünk, gondolom Krisztára hajtott, de az nem érdekelt engem, mert először voltam olyan ember közelében, akiktől óvva intettek a felnőttek. Pomber (!) dzsekije volt és bakancsa. Fekete volt, szőrös volt, cigiszaga volt, és jólesően nem volt boldog, viszont nagyon cool módon adta a flegmát. A Mode-ról beszélgettek, hogy koncert, meg számok, illetve Kriszta mondta, hogy  ronda a dzsekije, neki soha nem kellene olyan. Itt megnyugodtam, mert a szüleim soha nem engedték volna, hogy ilyen dzsekiben járjak szerintem is ronda volt. De a Mode érdekelt. Kriszta sem nézett ki elmebetegnek, elég volt, hogy belül az volt. Ennyi nekem is megfelelt volna.
Kriszta, pontosabban a nővére, átmásolta az ÖSSZES Mode albumot nekem valami eszement drága, 90 perces kazettákra, amikkel megjelentem náluk. És ha már ott voltam, akkor kaptam Banzai-t is a maradék mágnesszalag-percekre.

A Mode-ra nagyon sokat hangoltam magam, de akárhogy igyekeztem, nem igazán mászott bele a fülembe. (Dehogynem, csak akkor még nem tudtam.)
Viszont a Banzai. Hát hogy a picsába lehet nem szeretni 14-15 évesen egy olyan bandát, ami olyat énekel, hogy:

"Nem vártál
Nem hívtál
Nem féltél
Hazudtál
Engem már
Nem érdekel"

meg

"Szenvedtem
És más lettem
Megváltoztam
Fogd már fel
Engem már
Nem érdekel"

és

"Feketében járunk
Gyászoljuk a jövőt
Ami a miénk lehetett volna
De megöltük őt..."????!

Hát az egész világom benne volt, minden amit csak éreztem, ők tudták, hogy a világnak egy nap kb. hatszor is vége lehet!!

És akkor tudtak olyat mondani, ami továbbvitt.
 

"Hogyha túl sok a baj
És ha őrjít a zaj
És ha nem maradt semmid
Akkor engem akarj
Aki hozzád hajol
Aki csak hozzád szól
(NEKED) hinned kell bennem
Hát jegyezd meg jól

Hogyha mindentől félsz
Hogyha egyedül élsz
Engem nem is kell hívnod
Mert mindig elérsz"
 

Ennyi. Azok a béna hajú a csávók tudtak mindent rólam, és kéz a kézben, bocs, walkmannel a fülben meneteltünk egy jó darabig ebben a fekete, reményvesztett világban.

Ákosra akkor haragudtam először, amikor szétkúrta a Banzait, mint Robby Williams a Thake Thatet. Kivált, érted? Szólókarrier. Velem meg mi lesz?
Nem is tetszett az új albuma, tényleg nem, nem is a sértődöttség miatt.
A Test viszont az Életem Albuma lett. Ugye az ember belenyugszik egy idő után, hogy nincs Sláger Rádió, de szüksége van a Bumerángra, szüksége van valami reggeli értelmesnek mondható, fogható zajra, hát odateker a Neora, ahol hallja, ugyanazon a frekvencián szól, és az jó dolog. Csakhogy egy újabb megosztó témából merítsek:)

A Testen majdnem olyan jó dalok voltak, mint amilyen jó verseket írtam. Megvettem a kazettát, ronggyá olvastam a borítót, a szövegeket, évekig Ákosra aludtam el. Az egyetlen énekes volt, akiért úgy istenigazából rajongtam.
A New kids on the block, az Edda, a Guns'n'Roses nem számít, mert azok egyrészt együttesek voltak, másrészt csak a nővérem után mentem, ez azért érezhető a felhozatalból szerintem, Kurt Cobain pedig csak a csajok miatt került ki az ágy fölé, illetve a plakát kék színe jól ment a szobámhoz. De Ákos az enyém volt, egyedül az enyém, én értettem meg, nem segített benne senki, hogy ez jó, ezt szeretni kell. Nem szerette a tesóm, aki akkor már a Gold(?) dákóbőr nélküli (ezt szó szerint tessék érteni) biliárdklubban fiúzott, nem szerették a legközelebbi középiskolai barátaim (pl. Nyomozó) sem. Én fedeztem fel magamnak. Kiszótáraztam a Do we bow?-t, és az lett a kedvenc számom.

Ákosban az volt a legjobb, hogy tanulni kellett, nem volt egyértelmű - nekem legalábbis nem. Az Indiántánc sem tetszett először, idő kellett hozzá, hogy megszeressem, de annál mélyebben megmaradt bennem.

Egyszer olvastam, hogy volt egy kisérlet, amiben azt vizsgálták, hogy mitől izgul fel  az ember tartósabban? Ha pornót, ha szexképeket néz, vagy ha csak erotikus szöveget olvas? A legintenzívebb nyilvánvalóan a pornó volt, de messze azt tartott a legrövidebb ideig. Ha csak irodalmat olvastak a résztvevők, sokkal tovább megmaradt a felfokozott hangulat.
Ilyen volt Ákos is, nyilván nem az erotika irányából megközelítve a hasonlatot. De egy sima please forgive me számot, vagy egy elérlek egyszer méget sokkal könnyebben befogad az ember, dúdolgatja egy ideig azt annyi. Ákoson azért lehetett mélázgatni, akárhogy is.

Aztán felnőttem lassan, változtam, találtam más zenéket, majd még több zenét, nem kellett már az állandó lelki támogatás. Változtam, nem teljesen azon az úton, mint ő, nem vitt magával, vagy csak egyszerűen nem figyeleltem eléggé rá, de azért megnyugtató érzés volt időről-időre újra találkozni vele.

Igazából szépen, csendben elbúcsúztam volna tőle, ha egyszer csak nem jött volna újra velem szemben. Ezúttal nem én tértem vissza hozzá, ő jött, ki sem kerülhettem.

Ákos volt mindenhol meg politika, és én ezen ott, akkor nagyon megütköztem, mert ez túl evilágivá tette, túl konkréttá, túl mindennapivá, lerántotta őt a világomból, az emlékeimből a valóságba.

Most kérdezheted, hogy miért, mit hittél, hova fog szavazni, vagy hova húz? Én egyszerűen nem hittem semmit, ő nekem AZ ÉNEKES volt, és semmi köze nem volt a sárbirkózáshoz, ahogyan nekem sem. Egyetlen pillanatig sem, soha még csak eszembe sem jutott összekötni őt a politikával.

Borzasztóan csalódtam, nem azért mert kiderült, hogy jobboldali, nem maga a tény zavart engem. Egyszerűen nem értettem, HOGY JÖN EZ IDE, hogy ő politikailag valamilyen? Nem illett a sorba, én ezt nem is akartam tudni róla. A lélek, az érzelmek, az az intimitás, az a közösségi élmény, ahogy összehozott ő más embereket meg engem, az a bizalom, ahogy rábíztam magam 14-15-16 évesen, mint - erős, nem erős, ez van, nem tudok erre más szót -  lelki vezetőre az egyfajta dolog.

A konkrét, sáros, széthúzó politika meg nagyon másfajta dolog.

Úgy éreztem rászedett, meghamisította az emlékeimet.Tudjátok, mint amikor elcsábítanak, belevisznek valamibe, kialakul egyfajta bizalom, aztán a végén bemondják, hogy tegyél meg valami elég súlyos dolgot, vagy most fizess ikszszázezer forintot, és akkor továbbmehetünk, mit tudom én, értitek.

Volt ebben valami olyan rejtett(?) felhívás, amit talán ő nem is gondolt(?), hogy akkor most legyek én is jobboldali. És ez nekem így túl nagy ugrás lett volna. Én nem akartam oldalra kerülni, se ide, se oda. Nem ÍGY akartam magam meghatározni, sőt, kicsit sem érdekelt a politika. 

Egy ember nyilvánvalóan rengeteget és folyamatosan változik élete során, Ákosnak minden joga megvolt hozzá, hogy felfedezze a vallást, a kereszténységet, szíve joga évei előrehaladtával egy konzervatív fordulathoz. Főleg, ha ez neki nem is akkora fordulat, sokkal inkább egy út.

Joga van hozzá, hogy ezt kifejezze, hogy úgy érezze, hogy neki most oda ki kell állni, sőt, hogy meg is tegye. Küldetéstudat, késztetés, satöbbi, ez mind rendben van.

De az kurva nagy felelősség, hogy ott van a hátam mögött nem tudom hányszázezres tábor, és én hirtelen (nekem, nekünk hirtelen) most jobboldalra nyilatkozom! Abban az országban, ahol még az is visszhangot váltott ki, hogy a Listen to your heartból kampánydal lett, a nyilatkozat pillanatól kezdődően bizony nagyon komoly bizalmi meccsről beszélünk, minden egyes rajongót illetően.

Nem vagyunk mi amerikaiak, nem volt szokás -akkor még -, hogy sztárok, színészek, énekesek, celebek beülnek valamelyik oldal mögé.

És basszátok meg nem is akarok amerikai lenni! Jó az nekem, hogy gyermekkorom leganyaibb anyai hangján deltázó Kudlik Júliájáról tudom, hogy hova húz? Azért kellene nekem olyanoldali lenni, mert szerettem a műsorát? Mert  ennek vagy annak szerettem, szeretem a zenéjét? Kvázi szimpátia alapján? Nektek ez is elég? Persze, hogy igen... Ti meg beültök, a "hatalmatokat" arra használjátok, hogy úgy legyen, ahogy nektek jó? Igen, tulajdonképpen ezt teszitek az én oldalamról nézve.

Ebben az országban ezt, így nem kellene, mert egymást eszik emberek, a fele banda nem ráz veled kezet többé, ha valahova lenyilatkozol. A következmények nélküli országban ennek az egynek legalább következményei vannak. Ez nem egy kultúrált demokrácia.

"- Mennyire tartod veszélyesnek karriered szempontjából a politikai jellegű fórumokon való részvételt?
Á.: Egy normális országban a véleménynyilvánításnak nem lehetnének negatív következményei. Magyarország nem ilyen hely sajnos, de ha soha nem szólal meg senki, csak berezelve ül otthon, esetleg a kocsmában szájhősködik, attól nem változik semmi. Ezidáig kétszer, 2002 és 2006 tavaszán jelentem meg ilyen rendezvény vendégeként. A pódiumon mindkét alkalommal a tisztességes magyar értelmiségiek színe-java ott volt, megtiszteltetés volt köztük lenni. Tudósok, írók, színészek és olimpikonok egy akarattal tettek hitet a változás mellett. Hogy a változás mennyire szükséges lett volna, most már azok is érzik, akik gyalázni szoktak bennünket."(innen)

Csak közben hová jutottunk? Ez volt legjobb módja, hogy "normális ország" legyünk?

Megtörtént az, hogy egy embernek azért tetszett meg egy Ákos-dal, mert az jobboldali.

Ákos meg ugyanakkor el van attól hűlve, hogy az emberek nem értik, hogy mi a különbség a "jobbos" ( ő nem az) és a konzervatív világszemlélet között (neki ilyen van). Nem tudják felfogni, a mai napig magyarázgatásba keveredik, ha erről van szó. Mert ha valaki "ilyen" és "ezt" mondja, akkor fideszes vagy mszp-s, rögtön megy balosjobbozás  és az utálomnemutálomozás.

Nem értik, hogyan is érthetnék? Először talán a kultúrált politizálásról kellett volna tanulni, tanítani valamit.

"Ha az ember a konzervatív értékrend mellett tesz hitet, sokszor faggatják: miért jó ez neked? Megéri? A materialisták szempontjából logikus kérdés, hiszen aki anyagelvű életet él, annak elképzelhetetlen, hogy valakit ne a pénz vagy az érdek irányítson. Napi politikai kérdések kapcsán nem nyilatkozom, pártrendezvényen soha nem zenélnék. Viszont felháborítónak tartom, hogy a közügyektől pont a közembert próbálják távol tartani olyan kádárista szövegekkel, hogy az énekesek csak énekeljék a szerelmes számokat, a járókelők járkáljanak, a templomban imádkozzanak, a politikát meg bízzuk a szakemberekre." (innen)

A Végső Egyetemes Tanulság: ő konzervatív értékrendű én meg kádárista vagyok.

Na bazdmeg, ezt soha nem gondoltam volna. És miután nekem mindig eszembe jut valamiről valami más dolog, most az a grafitti jut eszembe, hogy:

"Bocsánatot kértél már 56-ért?

Bocs, de én még csak 16 vagyok."

Na, nem baj, Ákos, mindettől függetlenül én még nagyon szívesen hallgattam a számaidat, míg ezt a posztot írtam, mert szinte A Mindent jelentették nekem egy igen fontos életszakaszomban,  így hát a legtöbb zenédet még most is szeretem.

Csak ki ne derüljön, hogy ettől, így, ezek után most mi a faszom vagyok még.