Csak egyszer, csak egyszer tudnék elköszönni normálisan elköszönni valakitől, mielőtt meghalna, vagy nem beszélne velem többet, hogy ne itt forogjon benn, hogy béke legyen bennem, még ha szomorúság itt is marad. Csak egyszer lenne az, hogy elmondhassak mindent a tökéletes szavakkal, úgy, ahogy akarom, hogy lássam a másik szemében a felismerést, hogy lekerüljön rólam a bűntudat, hogy senkinek nem adtam eleget a világon, hogy a földön én vagyok a legkevesebb, hogy tudja, hogy van bennem szeretet és minden jó lesz, egyszer minden jó lesz, egyszer minden a helyére kerül.

Szia Szeplős. Itt nézlek, facebookon, ahol soha nem ismertük egymást. Együtt töröltük le magunkat iwiwről az én bűnöm, mi közös bűnünk miatt, ami ugyanúgy meghatározta az első közös percünket, mint az utolsót, amikor könnyesen intettél egyet, én pedig rád csuktam a nem is olyan régen még közös, bécsi, karácsonyi vásárfiával feldíszített ajtónkat, ami soha nem akart könnyen kinyílni, de berántani olyan könnyen be lehetett.

Ma voltam lenn nálatok, ott ültem a sok, felrakott szék között, ahol valaha olyan sokan voltatok minden boldogságotokkal, küzdelmetekkel, győzelmetekkel együtt. Ahol megismertelek minden szeplőddel, minden elsöprő lelkesedéseddel. Te vagy az a túlsok, hatalmas, sokfogú mosolyú, néha harsány, nagyon érzékeny, kicsi, vékony lány, odabenn hatalmas élettel, akit mindenki szeret, de akinek már múltja van.

Nekem is múltam van, és már te is benne vagy, összekötve valakivel, aki nem hozzád tartozik és akiről nem tehetsz, ő sem rólad, mert a hiba a képletben én vagyok, az oda nem illő rész, amit ha jól gyártanak le, nem vitt volna ilyen messzire, nem szórt volna szanaszét ennyi fájdalmat soha az életben.

Önállónak kellett volna lenned vagy senkinek bennem, úgy kellett volna, hogy legyen, hogy sehogy, vagy csak egyedül veled osszam meg, azt amim van, amim maradt, de már az elején eldőlt, hogy nem megy, aztán mégis, valahogy megérkezett közénk a Remény, az a fajfenntartó életküldetés, maga a gyávaság, de sokszor a szépség.

Nem érdekel, hogy mit tettem én, hogy mit tettél te, egyszerűen csak meg akarom köszönni, hogy minden erőddel, szereteteddel ott voltál mellettem végig, a szándékosan nem mért, eltusolt évfordulók ideje alatt, minden asszonyi, női, lánnyi, szeretői törődéseddel, hogy belefolytál minden résbe, kitöltöttél minden űrt, amit találni hagytam neked.

Ismersz engem. Ha valaki tudja, az te vagy, hogy túl minden önzésen, gyengeségen, kisszerűségen van bennem szeretet mások iránt. Ha valamit remélek, akkor azt remélem, hogy te azt reméled, amit én remélek, hogy egyszer mindannyiunkkal minden rendben lesz, minden és mindenki a helyére kerül.

Ez itt alul mindenkinek szól, aki nem akarja hallani. Rólunk szól, ahogy nem kellett volna lennie és mégis szép volt valamiért, minden hibájával, bűntudatával, reményével és szeretetével együtt.