Az osztálytalálkozó egy akkora ordenáré nagy klisé. Nem tudom, ki találta ki, de a mit érdemelnébe beleférne, simán.

Kezdjük ott, hogy még ha rendszeresen meg is van tartva, minden évben akad olyan, aki villantani akar, mert az kell a lelkének. A többiek már rég letettek arról, hogy többet hazudjanak, hangosabban adják elő magukat, hogy jobb kocsiból szálljanak ki közelebb az étteremhez. Mindenki tudja a másikról, hogy ugyanúgy nem jutott semmire, mint ahogy ő maga sem, itt bizony lokálpatrióta, általános iskolai testneveléstanárok szállnak ki a Daewoo Matizból, és mindenki örömében veri seggét a földhöz, ha egy frankhiteles panellakást össze tudott hozni.
De - ahogy mondtam - még ilyenkor is van mindig egyvalaki, aki autóskártyázni akar: pl. előrukkol a frissen megszerzett, Dr. előnevű férjével. Mielőtt bedobná az első levelét a nagy szervezéses emaillevesbe, gondosan kitölti a profiljában az idevágó passzusokat és csak ezután küldi a levelet, hogy az első, ami a mailboxodban kiszúrja majd a szemedet az a Dr. Faszombaszomné Csak Innentőlismerősnév legyen.

A doktor előtagú férj mondjuk csak szánalmas fél pontot ér, az első kesztyűt felvevő válasz simán ráver vagy tíz pontot azzal, hogy "nem jó a december tizenegyedike, mert külföldi konferenciáról visszaérkezve (egy pont) nem szeretnék egyből valahová menni. Utána sajnos Japánba költözöm egy évre (egy pont) (mert a felesége japán, azért - nyolc pont) tehát ugyanakkor túl sokat se toljunk az időponton, ha lehetséges."

És ekkor elkezdődik. Csak a levelezés szervezés alatt minimum négy beszólásos összeveszés tanúi lehetünk, a valaha volt osztály látatlanban is képes nagyjából két nap alatt ugyanazon klikkekre bomlani, mint tizenvalahány évvel ezelőtt.

Nagyjából az ötvenedik levél után megnyugszanak a kedélyek, de a rutinosabbak tudják, hogy ez még csak az utolsó vihar előtti csend, mert valaki mindig lesz, aki bedobja "azt" a kavicsot a tóba: melyik tanárt hívjuk el?

Négy év kamaszsérelmeire a tizenvalahány év, annyi, mint nyílt törésre a sebtapasz. Öt perc elég ahhoz, hogy az nyilvános megaláztatások, sértések emlékei öklendezve toluljanak fel, és az egyszeri, átlagos jópolgároknak egyből vérgőzös, olasz vendettákon járjon az agyuk.

A huszonhatodiknak kiválasztott étteremben aztán végre találkozik az huszonhárom főből redukálódott maximum tizenkettő, de inkább nyolc-tíz, aki hajlandó megjelenni.

És akkor ott. Szembenéztek egymással, mindenki önmagával.

Konkrétan mi még fiatalok vagyunk, de azért mégsem annyira. Egy-két nagyobb változás kivételével még mindenki ugyanazt az arcot hordja, ez még nem a ráncok ideje. De több, vagy éppen kevesebb lett a súly, vagy  csak máshová kerültek a hangsúlyok, talán picit sárgább a fog, egy-két fiúnál kevesebb a haj. A test elbírja még a mégegyszer ugyanannyit, mint ami volt, de azért ez  már nem a kamaszkor valóságidejű, live photoshopja, ez már a halk beismerések ideje.

A korai évek ki a faszom gyereke ez-vállvonásos, automatikus fénykép-továbbadásos korszaka már a múlté. Persze minden évben vannak új kölkök, de azóta facebook, iwiw is van a világon, a kölkök már agyon vannak dokumentálva.

Az első házasodási hullám is mögöttünk van, sőt, a majdnem egy az egyhez méretű váláscunami is partot ért tavalyelőtt.
Itt már feleségek, férjek és elvált emberek nézik egymást lopva, ez már az az időszak, hogy újra, vagy végre lefeküdne mindenki a másikkal, mert már az osztálytalálkozó is vadászterület lett: kevesebb a lehetőség, kevesebb a mozgástér. Van ebben valami nosztalgia, persze, van valami közös titok, és megbocsátó megértés, mert ahol te tartasz, ott tartok én is, amit te tudsz, azt tudom én is, amiben vagy, azt megjártam én is.

Ez már nem a vetítés ideje, hogy minden rendben van, szeretjük egymást, csodaszép az életem. Ez már a halk beismerések ideje.

Nálam? A fiúk férjek, apák lettek, férfiak. Önmagam mértékegysége az a pár egykor az egész iskolát felfordító srác, az ő éveik az én éveim, minden, de minden összevethető, le- és megmérhető, behelyettesíthető. Azonos fogalmak, különböző számokkal, ezek vagyunk.

Ha belegondoltok, akkor szerethetitek a sajátjaitokat vagy nem, utálhatjátok még az emlékét is annak a pár évnek, legyen az három, négy, hat vagy akár nyolc. De testvéreket kaptunk, ikreket, nem is egyet. A közös eredő az összeköt és megmérettet, tök mindegy, hogy köpsz rá, vagy beismered.

Pár évig nem jártunk el Nyomozóval. Pár évig elmentünk és arcoskodtunk. Egyszer kínosan hajnalig tartó bénázás után egy ágyba tudtam keveredni egy amúgy már elvált, férfigyűlölő lánnyal. Aztán megint nem mentem évekig. Nyomozó elment tavaly, azt mondta, hogy összesen voltak vagy nyolcan, de négy tanár becsületesen megjelent, így legalább be tudott olvasni a töritanárnőnek, hogy belőlem nem lesz soha semmi, BELŐLEM?

Látom magam előtt azokat azokat az esendő, szánandó kisembereket, akik legalább egy könnyelmorzsolásnyi önigazolás reményében megjelennek, hogy aztán egy ilyen Nyomozó-típusú embertől kapjanak visszakézből egy hatalmas verbális pofont.
Látom, hogy azért még az utolsó utáni pillanatban is önmaguk szertefoszló álmait próbálják meg indirektben a belső zsebünkbe tuszkolni, hogy boldog vagy te abban a pénzhajhász szférában?
Nem többek nálunk, mi sem lettünk többek náluk, ez bizony csak egy csendes mosolyú, de túlságosan is valóságos Dawson's Creek, emlékeinkben sok hegedűszóval, zongorával, indie zenével és térdig érő széllel.

A végső elnyálasodás után két pohárral meg elbattyogunk a haza a legjobb barátommal az esős, üres utcákon. Így megy ez, egyenesen előre, mint minden más.