Próbálhatnék elmenni mellette, hogy tegnap főoldalon voltam, de elég álszent dolog lenne tőlem, mikor még tegnap azon gondolkoztam, hogy a modoros volt testépítő posztjához egyszerűen muszáj lenne odadörgölőzni, hiszen olyan klassz dolgokat hordam össze hasonló témában.
Gondoltam elküldöm neki "A terem" című klasszikusomat vagy egyszerűen bekommentelem. Aztán hagytam a fenébe, mert max. két hete dörmögtem Zoli egyik írása alá, hogy kicsit túl nagy ívet vettek a srácok, most meg dörgölőznék. Ennyire nem lehetek puhatestű. (De. Szinte.)

És akkor ránézek a gmailemre, látom két komment, Zolié látszik: "főoldal".

He? Na ne. És de. Ment is a screenshot egyből, gondolhatod.

Ettől a perctől kezdve eltávolodtam az eredeti témától, nekem nyilván teljesen másról szólt hirtelen az egész, és ez kurvára ambivalens,  ellentmondásos érzés volt két ok miatt is.

A buktát természetszerűleg nem segít elkerülni a nyilvánosság, (még ha a tegnapiak után azért nem is kell gyakorolnom a német romantikára, amit egyébként nagyon-nagyon nem szeretek :) ), ugyanakkor alapvetően - hogy ma se maradjon senki nyavalygás nélkül -, picsa nehéz és szar érzés volt ezt a hype-ot nem megosztani vele. (Mi értelme van az EGÉSZnek, ha nincs kivel megosztani,tudjuk ezt mindannyian. Kicsit másképpen- az egyik megragadt párkockás képregény szerint- mi értelme megdugnod Cindy Crawfordot, ha nem tudod elmesélni senkinek?)

Az ideg, a "na most kurvára elegem van"-érzés valódi, tényleg kitették nővéremet, valóban ez a szitu, amit leírtam és ennek bizony komoly következményei lesznek az én kis szaros életemre is. Másrészről azonban pont úgy éreztem magam, mint Jenson Button: Kurvára világbajnok vagyok!

Szédítő érzés volt folyamatban beengedni a kommenteket, hogy mennyire, azt jól kifejezi az a tény, hogy még a tárhejjnek, meg a másik reklámnak is örültem- még ha be sem engedtem-, mert úgy gondoltam, hogy baszki, azért spamet sem kap mindenki a blogjára. Konkrétan senki nem írta le a "kurva anyád" kifejezést egyetlen kommentbe sem, tehát még ezt is megúsztam. Mit mondjak, hirtelen csak ismételni tudom önmagam: ugyan végigfutottam a bejegyzést közben, de akkor már messze nem gondoltam bele, hogy miről is szól valójában a poszt. Csak ujjongtam, ennyi. Azt hiszem ember vagyok.

A kétezerkilencszázötvenhét egyéni látogató statisztikai tornya csúnyán kiklopfolta az eddig oly szépen hegyesvölgyös látogatottságom grafikonját, és természetesen harminiksz kommentem sem volt még soha. Nem mintha az eddigi néhány párbejegyzésenkéntinek nem örültem volna rettenetesen. Minden várakozó hozzászólás egy karácsonyi csengő, hogy figyelj, nem vagy egyedül se off- se online.
 

Estefele újra beszéltem nővéremmel skype-on, aztán váltottunk telefonra, mert bent voltam még, a bepötyögés meg soha nem lesz a kedvenc kommunikációs tevékenysége.
Ez azért visszarángatott a valóságba.

-Mi lesz veled? -ez az a tipusú kérdés, amit nem kellene most feltenni, de nincs az az ember, aki nem kérdezné meg.
-Nem tudom, mondták, hogy menjek el munkanélkülinek, és akkor feketén maradhatnék, de még ha lenne munkájuk, érted. De még a fizut sem kaptuk meg, még azzal is lógnak.
-Ja, ha lenne meló, akkor idáig se jutottatok volna el, na mindegy.
-Hát felmondási idő, passzív táppénz, aztán jövőre hátra találok valamit.. elkezdek egy tanfolyamot, nem tudom.

Na, erre próbálj meg valami pozitívat monadni, ami nem hallatszik hazugságnak.

Nem. Nem tudom visszavonni az "elbaszott" jelzőt. És akkor mág messze nem mi vagyunk az alján, de ezt persze már csak álkorrektségből írom.

Ejj, bazdmeg, az a végeredmény,hogy "ejjbazdmeg", az van.