Teljesen valószerűtlen, ahogy rám virrad a havas esőt és a surrogó forgalomzajt hozó reggel, és én automata módban felkelek, kávét és reggelit csinálok, pakolok, rámolok egy már érvényét vesztett kód- és szokásrend szerint – mint amikor egy lefejezett állat szalad még egy utolsó kört, a teste még nem tudja, hogy már nem él.
Ki kellene találni valami újat, tudni kellene, hogy milyen szokásokat akarok venni a boltban, igaz, lehet, hogy csak fel kellene ismerni, hogy már az is lehet, hogy ez vagyok én, csak még nem tudok róla. Ez: a tétova koppanások az ereszen, a falióra monoton kattogása, az elhúzó autók szűrt zaja, a félhomályig erősödő fény, a ma nem dolgozom idő végtelenné váló dermedése, a kávékör egyre sűrűbbé válása a pohár alján, útban a délelőtti beleszáradás felé.
Van a lakás csendjének, az egyedüllétnek, a szótlanságnak a másodpercek kattogásának egyfajta nyelvre tapadó, szürke, fehér zajos íze - annak, hogy egymáshoz ragadnak a kiszáradt ajkak, mert nem kell beszélnem, nincs kihez szólnom. Nem tudtam, hogy van ilyen, csak olvastam másoknál, hogy fülfájdítóan dagad, recsegve feszülni tud a csönd, az agy legnagyobb ellensége.
Estét még nem töltöttem egyedül, nem ittam alkoholt itthon, még hiszek abban, hogy a szabadság jó is lehet, még nem zuhantam nagyot, óvatosan és felfele nézve, fülelve lépkedek önmagam ismeretlenségének majdnem teljes vakságában.
A csendet hamarosan meggyilkolom, életemben nem hallgattam még ennyi youtube-ot és Petőfi rádiót, de nincs ezzel semmi baj, mert tudom, hogy az erő és a derű C-vitaminját egyfolytában importálnom kell, bennem nincsenek raktárak. Ha jól csinálom, akkor nem lesz baj, és jól akarom csinálni. Dühös vagyok, a sok salak, tunyaság és kényelem alatt érzem, hogy összeszorul a fog.
Hiszek a dühömben, vezetni fog magam ellen. Valaminek lennie kell végre. A bármi is jó, csak legyen már.
Velem is megesett, eddig csak meséltek róla, hogy van ilyen, de ha a saját szemeddel látod, akkor az valami egészen más, egy döbbenetes felfedezés: a férfiak kapcsolatuk felbomlásakor, illetve ha hirtelen egyedül találják magukat egy lakásban, drámai hirtelenséggel elveszítik azt a rejtélyes, ősi képességüket, hogy rábírják tárgyakat mozgásra, öntisztulásra, teleportálódásra.
Az edények, poharak, tányérok nem mossák el magukat, a ruhák nem mosódnak ki és nem repülnek fel többé szárítóra. Ami a legrosszabb, hogy nem szeparálódnak el önként a kis pamut gecik, hogy én fehér vagyok, én meg színes, sőt, kék, vagy szürke,vagy inkább pirosas. Nem, nekem kell megítélnem, hogy ez a poló a hat csíkjával együtt még mindig inkább fehér, vagy inkább bármi más? Nem viccelek, mosási döntéseket kell hoznom! A gép meg nem tekeredik ám magától a mit tudom én milyen programra, hanem nekem kell kitalálnom, hogy ez most hatos program, negyven fok, vagy inkább harminc, és azt is, hogy hova kell betölteni az öblítőt. A levetett zoknik kifordításának kéz nélküli technikájának elvesztéséről ne is beszéljünk! Egyszerűen elmúlt, nem múkodik. A kétkezes technika pedig nagyon nem menő, sőt, húsz darab zokninál már egyenesen fárasztó is.
Az ágy nem veti be magát, az ágynemű sem ugrik fel a párnára, takaróra, a bepálás elkerülése érdekében a fürdőn kívül tárolt törölköző sem megy be az ember után a kádhoz, hanem ki kell jönni érte. A saját két lábammal!
Régen elég volt ránéznem a körmömre és nem, hogy máris lenyisszantódott, hanem le is volt reszelődve olyan ívben, amit most speciel kurvára nem tudok leutánozni, inkább legárom a kis szálkákat.
A ruhákat kénytelen vagyok összehajtogatni, mert egyszerűen ott maradnak, meg sem mozdulnak, pedig már homlokráncolással is próbálkoztam, de semmi. Csettintés? Hagyd el. Zéró reakció.
A növények nem locsolódnak meg, és a berendezési tárgyak sem helyeződnek el maguktól, főleg nem jóízléssel, finom arányérzékkel.
A takarítás külön fejezet, mert az nagyon keserves tapasztalat volt, hogy - mivel mégiscsak kell valami kétkezi munka az izomműködés életben tartásához - amikor mindent kipakoltam, lepakoltam, felporszívoztam, felmostam és nagyon elfáradtam, akkor semmi, de semmi nem volt hajlandó magától visszahelyeződni eredeti helyére, pedig ez eddig kurva jól ment.
Nem tudom többé gondolati energiával összehorpantani az ásványvizes üvegeket, nem kapcsolódik le a villany, ha én már az ágyban vagyok és nem tűnnek el a morzsák a konyha padlójáról, hanem ott sercegnek a talpam alatt, mert persze a papucs jobb fele sem ugrik elő többé az ágy alól, és bal sem igyekszik befele az előszobából.
Van egy Springfield gatyám, igen kókatag gombbal. Lassan kezdem feladni, hogy visszavarrja magát. Nem az, technika órán ötöst kaptam varrásból, amikor még nem voltam tisztában azzal, hogy mekkora mentalista vagyok, de tűm és cérnám az tuti nincsen, és valahogy nem látom magam, ahogy bemegyek a rövidárú boltba, kezembe veszem a kiskosarat és a pultnál telepakolom a kis papírzacskókkal, amikbe a varróeszközöket nyújta át nekem Miss Gobelin.
Mindent nekem kell csinálnom a saját két kezemmel, ki is van teljesen száradva, kennem kell. És egyáltalán, el sem hinnétek mennyi meló van egy háztartással! Botrányos, komolyan mondom.
Az azért megjegyzendő, hogy meglehetősen hülye humornak tartom a fentiektől, hogy amint újra Dél- és Észak-Buda között ingázom, áradni kezd a Duna.
Na mindegy. Lemmingek, vigyázzatok, indulok haza!
Ha felvesz az a lány, aki közvetlenül utánam teljesen és visszavonhatatlanul leszbikus lett, az vajon azt jelenti, hogy mégsem volt olyan rossz?
Mostanában ezzel indítok, a lehető legjobb legzajosabb, legütemesebb, legkomolytalanabb, legpozitívabb beszínezése ez a reggeleknek, és a vigyorex csajszi bohócos életimádata mindig mosolyig fertőz.
Amúgy: voltam futni, fájok (nagyon), jólesik (nagyon), kialvatlan vagyok (nagyon), rendet csináltam az albérletben (nagyon-nagyot), ami egészen ma reggelig tartott, a bulvárra éheseknek még éhezniük kell egy jó darabig, mert van, amit magában kell ízlelnie az embernek, hogy rájöjjön arra, hogy egyáltalán mit gondol az egészről.
És hónaljig érnek a heti feladatok, bassza meg. Nagy levegő.
