Még tegnap is elég komolyan állították, hogy nem lesz, maximum utalnak, hogy hétfőn megérkezzen, amire szerintem többen meglehetősen komolyan fontolgatták, hogy kurva gyorsan átmennek az emkábéhez, mert bezzeg "az a fasz" még a hétvégén is megkapja a fizut, míg mindenki más a kanapé sarkát rágja hétfőig. Aztán mégiscsak megjött, aminek jelen pillanatban azért nem örülök, mert valaki biztos tudta, hogy lesz, aki nem szólt, hagyta és élvezte a pánikot. És itt kábé helyben is vagyunk: az egész banda hónapról-hónapra él, és bármennyire ódzkodok igazat adni annak a kényelmes menedzser-felfogásnak, hogy a fizetésemelés csak sokadrangú motivációs eszköz, mert sokkal gyorsabban hozzászokik az ember, mint amennyit cserébe ki lehet hajtani belőle, de mégiscsak van benne valami, mert ugyan bérek terén nívó alatt vagyunk a multiszegmensben, de biztosra veszem, hogy azért van bőven szórás, és mégis: mindenki elkölti az utolsó fillérig a keveset és a többet is, ugyanúgy. És lehet ugyan egy-két kivétel, de senkin nem látom, senkiről nem tudom, hogy félretenne akár a jövőre, akár konkrétan valamire.
Ez ilyen zsebben turkálós sztori, tudom, állítólag magyar szokás, mert civilizált ember lóvéról nem beszél, sőt, mi is egyre kevesebbet, de valahogy nem állom meg, hogy körbe ne nézzek rajtuk, és meg ne kérdezzem gondolatban, hogy emberek, mi a fasz lesz veletek? Velünk.
Nyilván senki nem fog innen nyugdíjba menni, de mi lesz? Próbálkozom, de nem látom, hogy hol lesztek 56-60-63 évesen, mire és ki fog benneteket alkalmazni? És nem aggódtok. Nem gondolkodtok ezen. Éltek, szerettek, költötök, és messze kikerülitek a kérdést, hogy mi lesz holnap. Ma megjött a pénz.
Így teszek én is. Otthon az asztalon hever a kockás jegyzetfüzet, első lapján ott piroslik felgyűlt lista, fejemben további kívánságok rajzanak, hogy ez is és az is kéne a Jelen jólétjéhez még, közben érzem, hogy de jó lenne valamennyit megtartani, azt még jobban, hogy ez mennyire nehéz.
A Jövő, az egy nehéz dolog. Igazából megértem őket.
A BKV olvasztótégelye naponta nem tudom hány százezer embert ereszt össze, az biztos, hogy minden egyes nap egy vagyok közülük.
Várok. Felszállok. Felteszem a fülhallgatót és eldöntöm, hogy milyen hangulattal színezzem be a következő negyvenakárhány percet - naponta kétszer.
Emberek. 50-60 év közötti dauerolt, festett hajú asszonyok, akik valamilyen oknál fogva szeretnek blúznak, kosztümnek nevezett függönybe, asztalterítőbe öltözni. Pár évvel fiatalabb, diplomásabb kinézetű kiadásaik: a rézhajú, kreol bőrű, aranyékszeres és a fakóbb szinű fehéraranyas, ezüstnyakláncos család- és irodafőnökök, esetleg igazgatóhelyettesek.
A térképes, északnyugati turisták, a felül széldzseki vagy kötött pulcsi, alul szandál és zsebes-rövidnadrágos jólétnomádok.
Nagylábú, szőrös telibekamaszok bármilyen stílusban, de biztos, hogy deszkás cipőben és seggig eresztett hátizsákkal. A velük egykorú lányok, akik még messze nem tudják, hogy kell elélvezni, hiába néznek ki alkalomadtán túl kihívóan, de leginkább mégiscsak túl harsányan.
A középosztály munkaképes férfijai a praktikus szabású, színű és anyagú, és praktikus méretű cipzárfogantyús ruháikban. Egyformán fáradtak, egyformán hétköznapi céljaik vannak.
A kívülállósságukat látványos jegylyukasztással hangsúlyozó jólöltözöttek - egyformán viselkednek.
Egyetemisták, családanyák, párok, hajléktalanok, egymáshoz képest egyforma negyvenpercnyi embertünemények.
És itt vagyunk mi, fülünkben a dugasszal, a rettentő urbán viszonyok túlélésének érdekében vagy félprofi hátizsákkal vagy futártáskával; és lehetnek bár eltérő márkajelzéseink, csíkjaink, galléros, vagy csak sima pólóink, kardigánjaink vagy kapucnis pulóvereink, ahogy végignézek a szemben ülő két alternatív megjelenésemen, mindennél biztosabban érzem, hogy akár egymás klónjai is lehetnénk, mert ugyan egyek nem vagyunk, de mindennél jobban egymáshoz hasonlatosak igen.
Valahol olvastam, hogy a svéd tinik, emberek(?) abszolút nem félnek az egész életüket uraló ikea és h&m uniformizmustól. Hogy azért nem, mert tudják, hogy nem a külső a lényeg, vagy mi másért nem, arra már nem emlékszem, de nekem nagyon kényelmetlen érzés, ahogy mind a hárman ölükben pihentetjük a válltáskáinkat, zenét hallgatunk és tulajdonképpen tökéletesen ugyanúgy nézünk ki.
Miben vagyok én más mint ők, vagy, őszintén kérdezve, mivel vagyok én több náluk azon a megkerülhetetlen tényen nem megakadva, hogy magamnak én vagyok az én, éppen ezért minden másnál fontosabb?
Ha lehámoznám magamról mindazt, amivel csak felruháztam magam, ha bevallanék mindent, amit nem akarok tudni magamról és ugyanezt tenném velük, vajon miben különbözne a három torzó egymástól az igazán fontos dolgokban: indítékokban, vágyakban, tettekben?
A város nem ad választ, csak képeket szállít, egyforma autósokat szállít, folyót, hegyet, utcákat, járdákat, embereket szállít, de homlokommal támasztva a képet megrögzötten bámulom az ablakon túli, hideg díszletet, hogy illúziómban egyedül, a legegyedüle/ibbül legyek.
Ha megnézzük azt, hogy mennyire ugyanaz az a politikai, közéleti és társadalmi állapot generálta a kétfarkúak meg a jobbikosok válaszigényét, akkor azt hiszem elmondhatjuk, hogy a két bázis ugyanazon anya gyermeke, sőt, provokálósan sarkítva kétpetéjű ikrek ők.
Hogy aztán innen kiindulva is különbséget tehessünk közöttük, azt hiszem kijelenthetjük, hogy a jobbiknak sokkal szarabb a humorérzéke. Illetve, hogy nincs is neki. A jobbik a humortalan emberek végső mentsvára.
Azért mégis inkább a politikai cinizmus, mint a szar humorérzék, nem?
A rakott krumpli illatú low budget hétvégéknek van egy sajátos, megnyugtató bája, hangulata. Az a tény, hogy a következő fizetésig fingani nem tudnál, ha az pénzbe kerülne, előtérbe hoz különféle elfeledett dolgokat, úgy mint könyvek, porosodó filmek a háttértárolón, valamint maga a környezet, ahol élsz. Nincs meg az a tele pénztárcájú feszkó az emberben, hogy ikeába, teszkóba, obiba, plázába, moziba, kocsmába kell menni. Nem, azzal a boldog tudattal való megnyugodva hátradőlés van, hogy minden egyes kurva forint eredményesen el lett költve, üres a brifkó, a kártyáról még a mágnescsík is le lett húzva - jó mulatság, férfi munka volt. Ilyenkor valami olyasmi történik, amire leginkább a vesztesek nyugalma kifejezés illik: Nem KELL pénzt költeni, nyugi van, idő van, tér van.
Budapesten az a jó, hogy ha megjön a kedv és a hangulat, akkor működőképesen el lehet adni magunknak a légy turista a saját városodban című kultúrprogramot. Egyszerűen azért, mert elég nagy hozzá. Szép helyek máshol is vannak, sőt, de mivel a főváros NAGY, ezért itt nem arról van szó, hogy huszonezredjére ugorjunk ki a festeticszichy kastélyhoz vagy a valamilyen várhoz, vagy mit tudom én hová. Nem, itt mindig vannak új, nem ismert, vagy kellően régen látott helyek, attrakciók. Budapesten a légy turista a saját városodbant pénz nélkül is lehet csinálni, mert tömegközlekedés az ingyenes van, és egy csomó helyre nem kell belépő.
A legjobb, ha időről-időre magadhoz veszel egy Funzine magazint, ennél jobb módja szerintem nincs e speciális hangulat megteremtésének, minthogy egy tizenperces, elbújós trónolás közben külföldieknek szánt magazinból lopj angolul olvasható ötleteket, miközben azzal a gondolattal barátkozol, hogy másnak e tájékon a fish soup at christmas életének egyik legbizarrabb élményét jelentette.
Az ÚJ FŐUTCÁT már régen meg akartam nézni, mert politikától függetlenül ez olyasvalami, amit meg kell nézni és politikától független véleményt kell nyilvánítani róla. Nevezetesen, hogy működik-e? Engem mindig meglep, ha ilyen mesterségesen kialakított köz- és életterek elkezdenek működni, lélegezni, saját lábon megállni, mert ami gyakoribb, hogy a bábáskodás, pénz, és direkt figyelem nélkül félig-meddig elrohadnak a faszba. És amilyen perverz az emberi ízlés, esetleg ilyenkor vagy pont ezért rátalálnak újra és megszeretik. Lásd Gödör. Az egy majdnem jó példa.
A Goubát viszont már a Funzine-ből találtam, sőt azt is, hogy az Új Főutcán sétálva mindenképpen ennünk kell a Hummus Bárban. Ezt már azóta meg akartam tenni,hogy k függő lett tőle, de hogy ott volt egy kétoldalas reklám vagy mi a magazinban, eszembe is jutott,hogy én ezt már akartam régen, én is függővé válni.
Tudom, a Hummus Bár nem kifejezetten nulla forintos akció, de hitelességem védelmében már most előre megírom, hogy inni, nem ittam semmit, pedig kellett volna, de nagyon.
Na most, ha az eddig leírtakat szépen összeadja az ember, akkor elmondhatja, hogy a hétvégémet egyértelműen egy határozott és jól meghúzható zsidó-vonalon töltöttem, de ez mind kurvára nem releváns, fontos is csak azért lett, mert utólag rájöttem, hogy már az indíttatástól kezdődően, hogy is alakult ez az összeválogatás.
Ha már a Kálvin tér felől indultunk neki, akkor megnéztük a Vásárcsarnokot, ami ránk nézve kissé szégyen, hogy eddig nem vásároltunk ott. A Vásárcsarnok kúúl. Na nem azért, merthogy ott MINDEN beszerezhető - legalábbis az egzotikusnak számító élelmiszerboltok és a Tesco világkonyhás polcainak megszületése előtt azzal ettetek engem, hogy ez az EGYETLEN hely, ahol szójaszószt és gyömbért lehet kapni. Hát ez már soha nem fog kiderülni. Részünkről csak kurva sok húsboltot és zöldségest láttunk, de az emeleten zajló underground szuvenírpiac annyira beleillett a turistáskodós szerepjátékunkba, hogy nem győztünk vigyorogni, meg hitetlenkedni, hogy "nem is tudtam, hogy itt ilyen is van??"
A Kálvin tér szerintem jól néz ki a villamosmegállójával, és lámpaoszlopaival. Pontosan olyan, mint Sky kapitány és a holnap világa, ami filmnek kínos volt, viszont környezetnek kurva nagy. Olyan future retro vagy steampunk, majd a fanatikusok esetleg leugatnak és elválik, hogy melyik.
Hogy működik-e az Új Főutca? Nem tudom. Engem kicsit zavartak a miniatűr acélállványzatokként ható járdaoszlopok, mert a tört vonalú lámpaoszlopokkal együtt olyan hatást váltottak ki, mintha még mindig nem lenne kész a cucc. A Hummus viszont készen volt. Zseniális. Nem is a hummusz, mert a csicseriborsós krém a legsemlegesebb összetevő az egészből. Két szendvicset kértünk, egy jeruzsálem mixet, meg egy kebabosat. Úgy mentünk oda, hogy majd egyet eszünk ketten, de olyan hihetetlenül jófej és segítőkész volt a pincérlány, aki az elején különben külföldieknek nézett minket, és remélhetőleg nem ezért két welcome-menta teával köszöntött, hogy muszáj volt nagyobb tételben elkezdeni a kísérletezgetést. És kaptunk hozzá csípőset is, külön kis tálkában hozta ki a csaj, és hát ez életem legjobb csípőse volt. Leginkább fahéjas volt azon kívül, hogy nagyon erős. És a laffához, a fűszeres, grillezett húshoz, a salátához, meg mindenhez úgy ment, hogy beszarás. A vicces szökőkúthoz már tántorogva meg rosszulléttel érkeztünk meg, leginkább csak messziről vigyorogtunk az idióta kiskölkökön, akik szarrá ázva is csak egyre ordibálták az aktuális vízsugárnak, hogy tűnnyee, tűnyeee!! Az meg nem tűűnyteee.
A Gouba halmozottan hátrányos helyzetből indul a mai közállapotokat tekintve. Az ember utánanéz, hogy mi ez az egész gozsduudvarozás, mert egy csomó helyről hallja, hogy gozsduudvar. A Gozsdu udvar az ez. Innen kb. két klikknyire van ahhoz az ember, hogy kiderüljön ez az egész valami román izé. Aztán ugyanez az ember bemegy erre a vásárra, piacra, akármire és szembesül azzal a ténnyel, hogy ott általában a művészpiac hívószóval némileg ellentétben kifejezetten a zsidó létről szólnak a dolgok, aminek mondjuk a hetedik kerületben nem kellene olyan meglepőnek lennie, de valahogy egy álmos, nyugis, naiv vasárnapi reggelen az ember mégiscsak meglepődik, amikor olyan című könyveket tesznek elébe, hogy Zsidó vagy?
Én csak nézelődök, köszönöm.
De azt így már érteni lehetett, hogy mit keres hat rendőr a király utcai bejárat előtt - kinn tartják a közállapotot.
A Gouba alapvetően Szeplőst tekintette célközönségének, tele volt mindenféle iparművészes színes bizbaszokkal, úgy mint fülbevalók, dobozok, és bizbaszok. Sálak, ez az. Sálak voltak és további bizbaszok. Voltak kötelező bolhapiacos kellékek is, mint régi fényképezőgép, Lenin mellszobor, kommunizmus utolsó lehelete feliratú májkrémes konzerv, meg ilyenek. Tetszett.
Forró, hétfőízű péntek, a hétvége nyugalmat ígérő felhangja nélkül a se nem nyár, se nem ősz augusztus végi napokban. Semmilyen a hét, jellegtelen, és ha nem itt lennék benn, akkor sem tudnám, hogy mihez is kezdjek ezzel a szürke napsütésbe fojtott maradékidővel.
A folyamatos felmondások, az ismerősök eltűnése, a még többről szóló pletykák, Szeplős helyzete, a közelgő évszakforduló folyékony ólomként nehezítik a tüdőt, a combokban, karokban futó ereket.
Valami állandó kellene, valami örök, valami biztos, valami otthoni, "minden rendben van"-felejtés, barátok, család, egy kivágott, rámszabott boldog-pillanat reklám a tévéből.
Energia kellene, segítség, vonalzóba karcolt távlatok, távolság magamtól, bölcs, kanyargó cigifüstbe lassított objektivitás, nyugodt, magabiztos, csendes erő.
Munka, két kéz a természetes anyagon, egyszerű eszközök, életritmusnyi megnyugvást hozó, bőrkeményedés-vastagságú kitartás kellene.
Egy zuhany kellene, lemosni mindent benn, levetni a belső ruhát, csak állni a víz alatt, kivárni a hátul, a tarkón felfelé induló hideg és friss tisztulást.
