Soha ne bízz olyan emberben, akinek számológép van az asztalán - az valamit nagyon meg fog neked magyarázni, abban biztos lehetsz.
Az a baj a bérszámfejtőkkel, hogy olyan kurva rövid idő alatt meg tudják forintra magyarázni, hogy de igen, az annyi. Csak bedobják azokat a szavakat, hogy éves átlagosztó meg távolléti díj, ami kvázi órabér, és csak pötyögnek egy kicsit az oldschool, SHARP-szerű, asztali számológépükön és azoktól az osztott-szorzott százhatvanoktól, százhetvenhatoktól, százhetvennégyektől meg nyolcaktól kibaszott forintra kijön minden. Utálatos dolog. Felettébb utálatos, amikor én ÉRZEM, hogy nem oké a dolog, mert ÉN TUDOM, hogy mikor (hétvégén és ünnepnap) és mennyit (túl sokat, elképzelhetetlenül túl sokat, végtelen sokat) gályáztam odabenn és annak nem plusz hétezer forint az ára. Annak legalább tizenöt, ha nem huszonnyolc, de a százezer sem lenne elvetemült gondolat.
De nem. Ő kiszámolja, és annyi, és én mondanám, hogy nekem élnem kell, albérlelnem kell, sajtokat kell ennem, szórakoznom kell, LG Optimus 2X nevű telefont kell vennem, nyaralnom kell, autóznom kell, de a számológép olyan fegyver, ami ellen nem lehet nyerni.
Csak tudnám, hogy a picsogásból mi a faszért nem lehet megélni?
Rájöttem, hogy semmi értelme a Belvár
osnak. Mandula valamelyik nap 2690 Ft/kg-ért vett Pannónia sajtot a Blahán, amikor én cheddart 1500-ért, maasdamert 1800-ért szereztem (igen, megint ingyenreklám). De a belvárosi Pannónia árfekvésében alapvetően olyan sajtokhoz jutok a "kint a picsában" nevű, tulajdonképpen Budapesten belüli "vidékké" degradált, középen lyukas terület Újlak részén, hogy utána még egy hétig szagolom.
És ha "kint a picsában" ennyivel jobb, gazdagabb és megfizethetőbb a sajtkínálat, mint Combinóföldén, akkor részemről tényleg nem látok okot a Gangbirodalom további fenntartására, mert hiszen a sajt MINDEN.
De ha valaki olyan elvetemült, hogy számára a sajt nem minden, akkor is ott van a belvárosi fahiány, a túl sok ember, a kosz, a zaj, a szmog, a járdába beszivárogni nem tudó kutyaszar. és minden összepisált kapualj. A Belvárosból nagyon ritkán jutsz haza úgy, hogy vagy nem ideges, vagy nem vagy nagyon részeg, vagy nem költöttél nagyon sokat. Fizetni kell a parkolásért, már ha egyáltalán találsz helyet, nem lehet normálisan biciklizni, végigmenni az utcán a kapitalista világ csődjével való szembesülés nélkül, mert vagy tőled kéregetnek, vagy mindenkinek jobb telefonja van.
Mondom, én mindezt még elnézném a Habsburg nevű területeknek, de, hogy ennyire ótvar drága (többek között) a sajt, arra azért nincs mentség.
Talán, mert nincs az az optika, ami befogná, mert talán van, de a képben nem lenne ott az élet.
A képben nem lenne ott a "hazafelé" felszabadító, a szabadságörömtől kutyaként lihegő, vinnyogó nyüszítése, ahogy a Szabadsághídtól lefele gurulva orromba csapja a szembeszél a Duna víz- és halszagát. Nem város-illat, nem Budapest jellemző illata, nincs halpiac, nincs nagy kikötő, Budapest nem vizes város. A folyó ott kanyarog a közepén, de nem része a városnak. Elválaszt, megoldandó helyzetet teremt, amivel számolni kell - minden egyes mondatból ez jön le, amiben a "Duna" és "Budapest" szó együtt szerepel. Budapest csak eszközként használja a folyót, szennyezi, elkerüli, számba veszi, átkígyózik felette vagy alatta, akadályként kezeli, vagy csak kihasználja a hétvégi vagy luxus életérzéshez, a látványfotókhoz, a városnézésekhez.
A Duna csak átfolyik a városon.
Majdnem, de igazából nagyon nem
De van ez az egy pont, ahogy az út besuhan az Erzsébet híd alá, ahogy a Duna olyan szemszögből mutatja meg magát, ahogy sehol máshol: átveszi a horizont alatti teljes területet, a hullámok fölött lassan becsúsznak egymás alá a hidak, és hirtelen széles és roppant lesz minden, a víz, az a határtalan mennyiség, amit ő képvisel, nem is értem, hogy vetették át magukat rajta a felette átgörbülő, ember húzta fémívek. Az oldalról belógó számtalan rámpa apró bogárlábként karcolja csak a Duna testét, de mégis, ezek az egyetlen jelei annak, hogy van aki lehajol, leguggol a vízhez, van aki ott él, van aki ismeri a folyót.
Még előttem van, hogy milyen nehéz lejutni Pesten a partra, hogy mennyire porosak, koszosak a lépcsők, szmog ül minden kövön.
Eggyel jobb a Margit-sziget, ott meg lehet pihenni a vízhez közel, és az elvetemült parti napozók egészen pontosan megmutatják, hogy mit szeretnénk kezdeni a folyóval, ha lehetne: belemenni, fürödni, nyíltan vonzódni hozzá, ahogy az az emberre jellemző.
A Római és a Kossuth üdülőpart az valami egészen más, az a "Római", de persze ott is még csak evezni lehet, meg irigykedni a kutyákra, akik vigyorogva és gátlás nélkül futnak befelé.
Ahogy ott gurulok lefele, ahogy Budapest megint valami teljesen mást, nem mindennapit, szokatlan látványt nyújt magából, hirtelen kinyílik fejemben a fantáziadoboz, képzeletbeli várost festek a valóság fölé. Valami vízközelit, valami dinamikusabbat, de lazábbat, élhetőbbet, barátságosabbat a jól ismert panorámába merevedett, egyre kevesebb őszinte mondanivalóval rendelkező szimbólum helyett.
Aztán elmúlik. Megérkezek a Döbrentei térre, a korzón tekerek tovább. Nem rossz ez sem, csak kicsit kellene gyógyítani rajta, nem sokat, tényleg nem. A Szépművészeti Hundertwasser kiállítása jut az eszembe, az, ami leginkább megmaradt belőle, a panelház-gyógyítás: az öreg csak ráfestett ide-oda egy kis színt és görbületet a szürke egyenesekre és már attól a kicsi kis élettől is megváltozott.. minden megváltozott.
Bevallom, erre nem volt kész tervem, az ember mégsem készülhet minden nap arra, hogy kiverik mellette a férfivécén. A mai naptól ez is másképpen lesz: ezennel megfogadom, hogy még a kétértelműség határán jelzést adok a jelenlétemről, hogy nagy izzadva még bele lehessen magyarázni: túl sok csepp maradt a péló végén.
Nem kellett sok idő, és rászoktam arra, hogy a cégnél üresen maradt folyosóra járjak le rátalálni a szükséges kakimagányra. Én a negyediken dolgozom és nem vagyok rest, hiszen csak egy gyors lépcsőforduló választ el a harmadik emeleti nagydolog-paradicsomtól: egy vécé csak nekem, egy vécé, ahova nem nagyon jár más. Azért van erre szükség, mert ugyan nagyon faszályosan márványminimál az új épület új mosdója, de valamiért az építtetőknek nehéz volt felfogniuk, hogy az emberek nem szeretik alul-felül nyitott, közösségi mellékhelyiségben szétfingani a fajanszot. Azt lehetőleg zárt helyiségben szeretik, mert ilyenkor kérem az anusnyílás mellett társadalmi tabukat is feszegetünk egyúttal, és bizony meglehetősen kényelmetlen dolog az altesti ráröffentés és tisztára csiszolás után arccal vállalni magunkat mások előtt. Inkább akkor már ne hallják azok a mások, vagy legalább a magány illúziója legyen meg.
Az irodaházban ezt úgy a legegyszerűbb megoldani, hogy elmész oda szarni, ahol más éppen nem ürít, és ha neadjisten a terület, vagy helyiség még pontosan ezt a célt is szolgálja, akkor igazán jó helyen jársz. Nekem ez a jó hely a harmadik emelet üresebbik felén lévő toalett volt- legalábbis a mai napig.
A lépés a törlés fázisában lepett meg és ki is váltotta az azonnali feltételes reflexet: Madam Tüsző pózba merevedtem és kezemben a két csíknyi papírral "a nem vagyok itt "-szintű némaságot próbáltam elérni.
A lépés megállt az ajtóm előtt, de akkor nem sejtettem még, hogy a rejszolás jött vele a pisi helyet. Igazából el se jutott az agyamig, hogy a lépéssel egyáltalán nem érkezett kispatak, csak arra lettem figyelmes, hogy azok a csepplerázások gyanúsan intenzívek, és mire felfogtam, hogy az az igen sűrű susususususu zajocska olyan cseppeknek szól, amelyek még nincsenek jelen, már késő volt.
És akkor most el lehet képzelni, hogy letolt gatyával, a megzavarástól önkéntelen-lábujjhegyen, alattam a produktummal, kezemben a produktum-mentesitővel egyszer csak abban a szituban találom magam, hogy valaki mellettem a piszoárt akarja teleküldeni apaanyaggal.
A piszoárt?? Hát milyen elmebeteg állat az ilyen? Miért pont a piszoárt, miért nem vonul el már akkor legalább a nagyvécé paravánja mögé? Nem mintha attól nekem jobb lenne, de mit csinál akkor, ha valaki bejön?! Jó, tudom, ide nem jön be senki, de akkor is. Lehet, hogy ez erre izgul?
Valahol ott adtam fel, hogy vádlim elkezdett remegni a lábujjhegytől, és meg kellett mozdulnom. Az övcsatom elkezdett csilingelni, a rejszolás persze egyből megijedt és átadta a helyét a lépésnek, aki viszont nagyon sietve távozott.
Én befejeztem, amit elkezdtem, és azzal a nyugtalanító gondolattal távoztam a tetthelyről, hogy nem elég, hogy arctalan fikát falra kenők között dolgozom, de már piszoárba élvezők között is. Rém kellemetlen a zaccal találkozni, komolyan mondom.
