Ugrás a tartalomhoz
okt. 19. 2011
Címkék: blog

A kiesett időről

30

A másik szuperhős nevem netgyerek. Ott is kívül hordom a bugyit.

 

okt. 07. 2011
Címkék: idő

Az ősz idén

30

Az ősz mint a világvége, úgy terjeszkedett, a rádióban félóránként közvetítették a tanúk híradásait, hogy hol tart - a Balaton már elveszett, Budapest még áll, keleten utóvédharcokat folytatnak a nyár vénasszonyai.

Aztán persze összeestek ők is kertjeik túlérett, foltos gyümölcsei között, kendőjüket lecsomózta a szél a földön fekvő, őszhajú, fáradt fejükről és szabadon terítette szét a hamuszínű tincseket, hogy mindenki lássa a valóságot. És hirtelen már senki nem beszélt a régi, jókedvű urakról, mindenki tudta, hogy kabátba öltözött évszakok jönnek, hogy már vastag ruhákat kell hordani, hogy nincs visszaút, a hegyeket már nem a kilátások, hanem a szürke felhők gyárai építik a horizont talapzata fölé. Mától új birodalomban, neonfények alatt dolgozunk.

ápr. 16. 2011

MR2-Petőfi és a Sláger-vírus

30

Természetesen úgy kezdtük, hogy szarrá fikáztuk az új logót, mert kiderült, hogy valami londoni fánkimánki találta ki a designt és azért az mindenkinek kurvára fájt az előzőek idején, hogy megint van egy újabb sztori arról, hogy valaki azt mondja, hogy legyen 1 meg 2 meg 3 és felmarkol érte ikszmillió forintot.

A Petőfiből hirtelen MR2-Petőfi lett, vagy még inkább csak MR2. Bevallom, akkor és ott a Petőfi név tényleg agyonhasználtnak tűnt, túl sokat szavaltuk, túl sok éve, túl sokat csak muszájból. Ezt a Petőfi gyereket, aki élőben tényleg hatalmas arc lehetett minden gyengeségével, tüzével, végletességével együtt, egyszerűen elhasználtuk. Arról meg nem is beszélek, hogy mennyire keveset jelenthet a Kossuth, Petőfi meg Bartók valami elszállt londoni designer csávónak.

De a zene. Az, hogy a Petőfi hirtelen ZENÉT játszik, az úgy terjedt, mint a futótűz. Mert az szép és jó, hogy voltak kisebb rádiók, ahol már feltalálták a ZENÉT meg a STÍLUST, de a valós (országos) helyzet az volt, hogy vagy Sláger, vagy Danubius vagy Juventus. Vagy Bonbon menj, így jobb lesz talán, ne nézz bután, vagy Bikini nyaljuk a fagylaltot, vagy Hooligans a visámat szívod és a véremet - és ebből valahol mindenkinek gecire elege volt. Fizikailag fájt.

Ha Budapestet meg a környékét nézzük - ahol végtére ez az egész megtörtént és történik - akkor elmondhatjuk, hogy a Rádió Café szellemisége mínusz szöveg és reklám úgy, ahogy volt, pofátlanul lenyúlásra került: magyar vagy- nincs barátod. Azt kell, hogy mondjam, a Café-nak tényleg esélye sem volt. Nem azért, mert a MR2 nagyobb, országosabb és hivatalosabb, hanem egyszerűen azért, mert a minimális berzenkedés után (már akinél, és ha volt ilyen egyáltalán) ráéreztünk arra, hogy nagyon komoly kúlság-faktora van annak a ténynek, hogy hirtelen állami rádiót kezdtünk el hallgatni. Akinek a BBC név mondott valamit, az azért jött rá erre, aki meg az angol sztorit nem vágta, az meg a Tisza cipőre vagy mit tudom én, mire gondolt, úgy jutott el divat és stílusérzékenységében az elfogadásig. Vagy lófaszt: a nagy többség bizonyára csak kurvára örült, hogy egy NAGY, ORSZÁGOS rádió végre kibaszott jó zenéket játszik és pont. Tényleg kurva nagy érzés - mondjuk - úgy autózni Budapest és Nyíregyháza között, hogy nem kell ötpercenként kényszerklaviatúrázni a kettes, hármas és a magnó (CD/mp3/usb/SD) gombokon. 94,8,  azt annyi, miénk a pálya, a zatuópálya.

Jó volt - egy ideig. Aztán valami történt. A magyar rém, az elbaszás kényszere, mint valami alattomos kígyó, vagy mint valami betegség - a Sláger-vírus - úgy csúszott be a stúdióba, hogy megremegjen a kéz, hibázzon a stílusérzék, megfájduljon a fej.

Először fel sem tűnt, talán mert valahol hozzászoktam, hogy ne figyeljek a szarra, elfogadjam a rossz számokat is, mert én is be voltam állítva a középszerre. Ezt tolták hosszú-hosszú évekig, az emberek egyfajta zenei zombivá alakultak. Ezt azért nehéz annyira kiölni, hogy ne fogadjuk el egyáltalán a kompromisszumot, a saját ízlés és véleménynélküliséget. Nevelve voltam, először nem figyeltem fel a zajra.

Ami aztán mégis elkezdett zavarni, az a folyamatos balkán-zene volt. Ez az a pont, ahol hozzá kell tennem a sztorihoz a magam féltve őrzött titkát: nem szeretem Kusturicát, nem szeretem a Macska-jajt, nem szeretem a zajt, a káoszt, azt az egyébként bizonyára szerethető, érthető, mélyen emberi, elemezhető és elfogadható, irányítani nem akart rendetlenséget, amit ő, illetve ez a film képvisel. Nem szeretem a balkán-zenét, amiből pedig egyre több volt a Petőfin.

És mert  - talán rokonsági, talán néplelkületi, talán mulatós zenei okon  - a Balkán mégis annyira népszerű itthon, valahogy ezen a szálon elkezdtek feljönni az ide csapható magyar zenék. Most nem a teljes hasonlóságra gondolok, hanem valami olyasmire, hogy aki ezt szereti, azt is szeretni fogja.

Mondom, egy darabig elfogadtam, de ahogy - és ezt a részt próbálom nagyon nem átpolitizálni, még ha vallom is, hogy fentről engedve, irányítva, terelgetve történik ez most velünk - robbant a magyar népzenei-motívum bomba, egyszerűen kurvára elfüstölt az agyam. Komolyan, nem bírom tovább hallgatni, ahogy a Petőfi önként és dalolva az új idők Sláger rádiójává formálja magát. Mert azt értem, és meglehetősen alapvető dolog is, hogy a magyar népnek magyar zene kell, de édesfaszom, basszátok meg, miért teszitek ezt velem, hogy pont ezek kellenek? Miért ez a - napjában háromszor-négyszer főleg - kibaszottul idegesítő zaj, zajtalan világ, világtalan zaj, miért ezek az erőltetetten kényszerrímes, féldepressziós, muszájbölcs, bután okos szójátékokat agymenésig kihasználó, balkánsanzonos, kibaszott magyar számok kellenek? És ha már ezek kellenek, miért kell ugyanazzal elbaszni, mint amivel mindig mindenki elbassza: miért kell a csapból is ezeket folyatni? Miért nem lehet jó ízléssel, mértékkel, miért kell a mindig egyre több?

Miért pont Péterfy Boritól kell ennyit hallgatnom, hogy nézz mélyen a szemembe, tedd a kezed a farzsebembe, hajolj bele a hajamba, dúdold bele, hogy la bamba?  Meg, hogy hát hol van Ő, a nagy szívbűvölő, skalpokat gyűjtögető?

És ha Bori nem lenne elég, akkor jön Bori tökéletes klónja,  Honeybeasttől a Portugál, hogy aszongya húznék el a búsba nagyon gyorsan, A legjobb hely az hol van, tudja a halál, Talán egy ország ami most nem is oly gyakran, Szerepel hírben, dalban, mondjuk Portugál.

Ez nekem itt már egyértelmű rím- és szójáték-mérgezés (pedig csinálom én is eleget, mint látható), pedig ez messze nem a vége még, mert kegyelem az nincs a magyar lélekben. Odett tudja ezt, és el is énekeli nagy vidáman, hogy nem vagyok több, mint anyag: bomlok, menekülök innen hanyatt-homlok, folyton homlok, ha lehet, hanyatt, odaadó vagyok: bomló anyag.

Durr.

Tegyük magunkat facepalm pózba és tartsuk: talán a legnagyobb csalódás a Quimbytől az én vagyok az új Zorán című szám, ami annyira jól sikerült, hogy a dalt részemről hetekig tényleg Zorán új számának könyveltem el, és amikor már tudtam a meglepő igazságot, akkor is állandóan arra gondoltam, hogy ez mégis Zorán, mert nem lehet, hogy nem az: Ajjajjaj, Egy levelet felkapott a vihar. Ajjajjaj, ajjajjaj, Lehet a szívben is zivatar.

És ezen a vonalon még sokan vannak, néha már nekem tetsző magyar zenéket sem tudom kiválogatni: A magashegyi undergroundos Metróruházatot tuti, hogy nem szeretem, ugyanaz, mint az előzőek. A 30Y-os Mecseki sétányok szintén határozottan gyanús, és a Heaven Street Seven sem az a direktbe nem mainstream krézi srác, mert már eléggé fővonalon mozog, a Petőfi felemel, kurvára de mennyire. Azért akárhogy is, az eddigieknél sokkal jobban tetszenek ők - ez a szerelem még kitart.

Lehetne még vesézni, de a  Csíkot és a többieket inkább elő sem veszem: kidühöngtem magam. Jaj, tudom, igazatok van, zenei ízléseken vitatkozni pont olyan értelmetlen, mint különböző istenek nevét kiáltva szúrni hasba a másik embert. (És igen, nem is tudok jobb zenét csinálni, sőt, egyáltalán nem tudok zenét csinálni.) A fentiek közül is lesz egy csomó, vagy akár csak egy-egy dal, ami valakinek pont a szíve csücske, lesz olyan vélemény, hogy az egész rendben van,  lesz olyan, aki ugyanígy utálni fogja az egészet, mint én, azokról nem is beszélve, akik nem ismernek egyet sem, mert állítólag nem hallgatnak rádiót, csak saját zenét.

Tökmindegy. Amit mondani akartam, az annyi, hogy ez a balkáni vonalon feljött, a hangsúlyosan népzenei ízt kapott és/vagy undergrounból mainstreambe emelt egymásra mind inkább hasonlító bandázás nekem most nagyon nem gyerebe. Sok. Érezhetően hátulról tolt.

Én most eltekerek.

ápr. 12. 2011
Címkék: blog

Gordiusz

30

Szóval azt mondjátok, hogy ez így szar. Az. Én viszont nem fogok minden egyes poszt után magyarázat-tourokat tartani, hogy mi mit jelent és, hogy gondoltam pontosan.

 

 

 

 

ápr. 11. 2011

Süt a nap, de nagyon fúj a szél

30

A kétlaki sehonnai először a hátizsákjába próbált meg bepakolni, és talán mert sok a haja és kevés benne a férfihormon, talán azért, mert nem déli típusú, utcai örömzenész, hanem sokkal inkább kontinentális, szobai tépelődő, egyre inkább kevésnek bizonyult a húsz literes, örökéletű. Áprilisban két nap az nagy idő, főleg, ha abban egy buli, egy szülőkkel való találkozás, illetve tavaszi szélvihar és tartalékban lévő egyéb idő- és emberjárásbeli kiszámíthatatlanság is szerepel.

A pulóver az oké, ami a kétlakin volt, de bőrdzsekit, vagy vastag kapucnist be kellett volna még rakni. Általában a kapucni győzött, mert kapucnija és zsebe van. A táskába viszont nem fér bele, mert a húsz liter, az csak húsz liter. A kapucnis végül felkerült a kétlakira a vékonyabb pulóver becsusszant a hátizsákba, de ez a felállás sem maradt végleges, mert a lánytól is, akinek mandulavágású szeme van,  bekerültek dolgok a táskába, majd még a sehonnainak is eszébe jutott, hogy jó lenne egy tusfürdő, egy parfüm, meg egyáltalán: ha étterembe kell menni, akkor egy ing is kell, de inghez farmer kell, a zsebes gatya-ing combó nem adja magát, ha az embernek adnia kell, ha nem is magát, de legalább egy viszonylag megnyerő harminckét éves fiatalembert, akiről legalább az első tíz percben el lehet hinni, hogy öntudatos, és tudja hova tart, még ha harminckét éves létére még mindig sehonnai és kétlaki is. Ekkora (legalább tíz perces) hazugsághoz legalább egy farmer és egy csíkos ing kell.

A hátizsák, amely örökéletű, de csak húsz literes, nem bírta tovább a kontinentális szobai tépelődés túlaggódásos túltervezését, mert a hátizsák lényéből fakadóan feltételez valami spontaneitást, hiszen arról szól, hogy a hátára veszi az ember és csak megy. Az eszkalálódó helyzet viszont egyértelműen nem csak menésről szólt, a csak menés már szóba sem jöhetett: a helyzet egyértelműen utazótáskát kívánt.

De hogy is lesz pontosan? Péntek egész nap: mozi, bevásárlás a születésnapi bulira, buli. Szombat délután szülők, este visszaérkezés. Ez nem olyan sok idő, de akárhogy is nézte a kétlaki, ez nem jött ki kevesebből. Akkor utazótáska.

A kétlaki utálta a kétlakiságot és utálta a sehonnaiságot, mert nem spontán, utcai örömzenész volt, nem a pillanatoknak élt. Nem. A kétlaki a kontinentális tépelődő volt, mérsékelt napsütés-befogadási képességekkel, kifejezetten eltérő típusú évszakokra készült agyfelépítéssel. A kétlaki tudta, hogy nem tart örökké a nyár, előbb vagy utóbb mindig jön a szar idő, tudta, hogy kell egy hely, ahova ilyenkor vissza lehet vonulni, kell a biztos fedél, kell az egylakiság, a biztonság. A kétlaki tehát elég nehezen élte meg kétlakiságát, mert mindennél jobban emlékeztette arra, hogy mennyire ideiglenes a helyzete. Utálta, hogy vagy kettőt vesz mindenből, vagy állandóan úton lesz vele minden. Utálta a két fogkefét, utálta az egy tusfürdőt, mert folyton otthagyta valamelyik lakásban, utálta, hogy zoknit és alsót kell pakolnia, utálta a másik lak zuhanyzóját, mert ott csak egy tálca volt állandóan a seggére tapadó zuhanyfüggönnyel, egy rossz zuhanyrózsával, amit nem illett kicserélnie, mert vannak ilyen íratlan szabályok, hogy ha zuhanyrózsát cserélsz, azaz, hogy ha beleszólsz dolgokba, akkor már ott laksz. A porszívót már így is megmentette, mert az ott lakók úgy vélték, hogy a beszívott pókok örök életre tesznek szert a porzsákban, rádióaktivizálódnak és a porzsák méretének ötszörösére nőnek, csak összehajtogatják magukat és várnak az első óvatlan kézre. Hát arra várhattak.

A kétlaki utálta a ki alszik kinél többetből, az este már átmenni nem akaró fáradtságból születő értelmetlen vitákat, igyekezett megérteni, hogy a másik is szeretne lenni otthon. Tudta, hogy attól, hogy valakinek mandulaszeme van, még nem lesz könnyebb egy vállalható és kivitelezhető tervbe összerántani az angolozást, a leckeírást és az órákat, a munkát, és maradék, kevés szabadidőt. Az aerobik és több barát már így is áldozatul esett az időhiánynak.

A kétlaki utálta azt is, hogy egymaga csenget le hatvanöt-hatvannyolcezer forintot minden hónap elején, utálta, hogy a kocsitörlesztő, az edzés, a várhatóan érkező, nem várt költségek utáni pár megmaradt tízezressel való rodolfózást és légtornászkodást, mert a cirkuszi élet sem volt az övé.

Az összeköltözés, az együtt élés ötlete adta magát, de az elkúródástól való félelem és a túl sok változó mindig az ötlettel együtt kopogtatott az ajtón.

A kétlaki tudta, hogy igazából egy életcsapdában van - régóta már. Önmaga építette túlzó vágyakból, tehetetlenségből,  és a kontinentális környezet is hozzárakta a magáét, ahogy egyre lejjebb taszigálta a szegénységbe vezető lajtorján.

Úgy gondolta, hogy egy nagy lépés kellene, oldalra, kifele, egy nagy szusszanás. Kifele. Csak így, kifele. Valahogy, bárhogy, bármit, bátran, csak végre el kellene kezdeni, mert a kétlaki, egyre inkább sehonnaivá is vált, egészen addig, míg tényleg úgy érezte, hogy az, mert nincs, ami itt tartaná.

A munka nem, a havi pár, de néha csak egy alkalommal megjelenő, egy kitartó főre redukálódott barátmorzsák nem, a család, a csúfosan, fájóan elbukott család végképp nem.

A kétlaki volt úgy, hogy úgy érezte, a fél évre bekalkulált albérlet kevés lesz és majd nem akar költözni onnan, ahol most egyik lakozik. Aztán úgy érezte, hogy jó lenne összeköltözni egy mandulaszeműbb lakásba majd, majd egyre inkább úgy érezte,  hogy az nem segítene annyit, amennyi most kell, annál nagyobbat kellene most csavarni a dolgokon.

Mandulaszemű azt mondta, hogy utána kellene olvasni a lehetőségeknek. Mandula sem utcazenész, ő aztán igazán aprólékosan tervező, kontinentális agy.