Tudom, hogy ezen szopkodom magam egy hete, de ez van, ami van. Ami van, meg bekerül ide:

Azon az úton elmélkedni, ami elvezett onnan, hogy Björk, valami oknál fogva addig rágta Zoli fülét, míg ő betett engem a belinkelt blogtesók közé, oda, hogy ma azon fostam össze magam hirtelen, hogy a krav-maga instruktor kérdezi meg a csoport előtt, hogy ki írja a harminc.blog.hu-t és van, aki vágja, hogy miről beszél, az olyan, mint egy magát kínosan komolyan vevő popegyüttes elsietett best of albuma. De ez van.

Kibaszott ijesztő - persze ugyanakkor arcnagyobbító -, mert innen kábé tényleg csak azt várom, hogy mikor jön a nagy bukás. Mandula, Szeplős visszamenőleg, na meg a multi, úgy, ahogy van.

Most akkor mifasz. Ugyanezt kérdeztem magamtól pár napja, és alapvetően ez egy költői kérdés. Egydimenziós vagyok: nem tudok másképpen írni, azt hiszem nem akarok okosabban írni, mert értelmét vesztené az egész. Nem értek semmihez, tehát másról sem tudok írni. Csak ez megy, arcoskodó és/vagy irodalmároskodó szófosás, egy lazának vagy épp komolynak vélt hatujjas pózból.

Élvezem és félek tőle. Akarom ezt, ami most éppen történik velem, akarom, hogy MINDENKI ismerje, azt amit írok, tudom, hogy viszont pont ez fogja a vesztemet okozni - azt viszont még elkerülném szívesen, elhúznám szívem szerint jó darabig.

32 évesen kell megtudnom, hogy én a szuicid maszturbálókkal vagyok?